Skip to content
1817–1868

MŰVÉSZET ÉS PÁLYABÉR. [1]

Mihály Tompa

Boldog nép közt, dús-gazdag tartományban, Ahol vigalmat vígalom követ: Három kisded jött egy éjen világra, Hogy lásson sok bút, kevés örömet.

Gazdag földön, hol a sik téreken Terhes kalász, illatos fű terem; Holott a hegy mélységes kebele Megmérhetetlen kincsekkel van tele;

És a lejtőn, gyümölcsös bérc alatt: Olaj csepeg, méz omlik, must fakad. Boldog nép közt, mely büszke címerére, Savát, tüzét hogy tartja ősi vére;

Hol nem ritkán, éhen s nyomorgva vész el, Ki elindul csak szellemmel csak ésszel: E nép között, ez áldott szép hazán, A mély tanácsu sors határzatán,

Hogy sok bút lásson örömek helyett: Egy éjen három kisded született. Az éj fényes volt, de zordon hideg. Létök gyönyört nem nyujta senkinek;

Mi áldás a dusnak, szegénynek átok! Aggó szülék bus könnye hulla rájok. De mint gyakran fényben jő létre a Szegény s gonosz, kit apja-anyja gyászol:

Zaj, hir nélkül, homályban és alant, Megváltót szűl a kunyhó és a jászol. Most is igy volt: a szegény fiakon Tündérek kegye nyugvék gazdagon.

És amint fölserdültek mind a hárman: Kitört a tűz, amely lángolt bezártan. Nyilatkozék az Isten a kebelben: S járdaltak a szent pályán ünnepelten.

A költő ajkán édes dal fakad, Ujít, teremt, mint egy szent áradat; Majd tüzláng az, mely áthevit, világol, És egybe forraszt elvált lelkeket;

Tavaszi nap, amelytől enged a tél, S a sziv fagyot és jégburkot levet. Egyik szaván feltámasztván a holtat: Figyelj nép! a másik jövődre jóslat!

De a nép lakmároz,... multját tanácsért Nem kérdi: a jövőre semmi gondja; A költő dall, - dall szivtelen köveknek... Nem érti senki, bár lelkét kiontja.

A festész űl; el van merűlve mélyen... Fényes képek rajongnak képzetében; És álmait alakkal felruházván: Az élet áll szóló hűségbe’ vásznán.

Ki a dicsőség utát keresed: Szegény müvész! hajitsd el ecseted, Amely teremt és csudákat mivel...! Halj meg lelked derengő képivel!

Ne tudd, ne tudd, hogy e nép elmegyen Remeked mellett némán, hidegen; Ne lásd, ne lásd: hogy a por ünnepi Vonásidat fakóan ellepi!

De a zenésznek sorsa jobb talán? Jó kedvü nép lakozván e hazán; Talán lelke van még, hogy általértse: Mit mond a hur fájdalmas ömlengése?

Mely nekizúdul, mint a fergeteg, Majd, mint a szellő, csapong, enyeleg. S előtünik arcon s könyben, szavára: Mi a szivben el volt temetve, zárva.

Mégis amint honában szertenéz: Hegedűjét elejti a zenész... A helyett, hogy önvére, nemzete Megértvén, rajta büszkén függene:

Hangjainál, - s ugy fáj ez a tudat! - Egy két bus sziv, - egy két korhely mulat. Melyben ti éltek nagy álmak között, Szellemben és nyomorban hű barátok!

Az ország nem e világból való... El innen, el! menjetek, merre láttok! S a három művész, három jó barát, Iván a végbucsúnak poharát:

A nagy hideg világon - - - - - - - - dél, nyugot... S kelet felé, elszéledt, bujdosott. Hol járnak ők? - - - -

- - - - Felőlök hirt ki tud? Kérdezd meg, aki országokra fut: A vészt... koldust... vagy a halált... - - - - - - - - - - ezek

Egyike tán találkozott velek?! Tiz év lezajlott, - gyászos feketén Merült el az idő holt tengerén; Minden csendes, - tán néha megjelen

Halvány buborék a felűleten. Emlékezet a halvány buborék, Melyen feltűnik a mult árnya, képe, Hanem az is, alig hogy támadott,

Széjjelpattan, - s mindennek vége, vége! Tiz év lezajlott; tiz év vajmi sok, Ha éjek és napok kinnal jövének; S minő kin az, mit a lángész visel...!

Ha tiltva van áldozni istenének! Üldözve sors, ember mindenfelől: Az oltár is, melyet rakott, ledől, És a tüzet, mit úgy élesztgete,

Elfújja a részvétlenség szele! A bujdosók hol vannak a világon? Három felől im itt jön mind a három! Ezek-e ők...? Nem! szenvedésivel

Ez az élet bár szörnyen megvisel: Mégsem rövid tiz év kell rá, de század, Idomitni ily lelki, testi vázat! És mégis ők! a rongy, amelybe’ járnak,

Beillik még királyi dísz-ruhának, A szív s lélek tépett, dult volta mellett, Mit őrülten, némán, vakon viselnek! Ah! hogy imé egymásra ösmerének:

Van-e okuk hálát adni az égnek...?! Ha ki látná ezt a találkozást, E hangra, e mosolyra, ez örömre: Kebelében a szív repedne meg...

Álmát, nyugtát elvesztené örökre...! Jer ide, jer, hires nép! s légy kevély, Három dicső fiad szemléletére... De vedd eszedbe, ami irva van:

Hogy felkiált az égre Ábel vére! Éj van, - fényes s csikorgó, mint mikor A három koldus müvész született; Hoztak lelkökben szép fényes napot,

S bár nem tart az nekik most meleget: Legyen az élet keserű, rideg, De térdök meg nem hajlik senkinek... Boldog, ki csendes nyúgalom után

Meglátja, a szép hajnal mint hasad; Boldogabb, kinek álom s éj örök, S nem tudja: hogy mikor lesz viradat...!

Cookies on Poetry Cove

We use cookies to remember your language preference and — only with your consent — to learn how Poetry Cove is used. You can change your mind any time.