Kevés öröm, sok véres, gyászos emlék
Alkotja a multat hátunk mögött;
Vészes pályán nagyság után törekvénk,
De balsorsunk hatalma megkötött;
Setét a mult, dicsőségünk világa,
Mely ott ragyog, körülderengi bár;
Halvány derűt idéz az éjszakába
Az ég boltjáról a csillagsugár.
S mi a jelen? makacs harc és vivódás...
A sors elénk vészes csomót vetett,
Fejtjük, bontjuk, s ha indul a megoldás:
Ezer hurkot köt a csel egy helyett.
Mint ujra kell megrakni a madárnak
Régi fészkét, mit a tél egybe-ont:
Mindig s újan kell a tős népcsaládnak
Szerezni és építni ezt a hont.
Ez mult, jelen, s a folytatás előttünk...
Oh nem, nem! a cél, a jövő: miénk!
Mi nem látjuk, mi utközben kidőlünk,
Azt víve csak jutalmul, hogy hivénk!
Később lesz a megváltó íge testté,
Az íge, melyért most vérünk csorog;
De kinek fájna az, s kit tenne restté:
Hogy csak fiaink lesznek boldogok?
Nehéz vihar- s vesztére szánt nyomásban
Nyeré e nép jövője zálogát!
Van, amiben megtartatik csodásan,
Ha rá a sors új szenvedést bocsát;
Van e földnek egy bűbájos folyamja,
Mely forrón s titkos mélységből ered,
Meg nem rendűl, mig ezt harsogni hallja...
Ez a hű, forró hazaszeretet!