Mohos váromladékon Borong az ősz vitéz, Bágyadt fényű szemével Merőn a romra néz.
Körűle nincsen élet, Egy sír a várvidék, Hír, pompa és dicsőség Ott eltemetteték.
Hol a fénylakta csarnok? A puszta termeken A zúgó szél dühének Bogácskóró terem!
S mig a lefolyt időnek Szétvonja fátyolát, Hogy élte tarka lapját Még egyszer nézze át:
Elborzad a soroknál, Mert amit ott lele: Csalódás és ezer kín Fulánkival tele.
Általfut ifjuságán, Sok bús emlékeken, A férfiú korában Nincs más, mint küzdelem.
Ott hűtelen barát üt Érző lelkén sebet; Itt halmot domborít fel Hitves, fiú felett.
Sorban eléje tűnnek A robajos csaták, Nehéz napok tüzéből Vérlepte mirtuszág.
S a ködből ősi vára, Sasfészke felmerűl, Amelynek omladékin Most elmerengve űl.
S a bús emlékezetben - Mint lomb, szellő ha kel - Megrendül a nemes, de Kiégett agg kebel.
Mohos váromladékon Haldoklik a vitéz... A csendes sír ölébe Nyugalmat esdve néz.
Az elhaló kebel még Utószor feldobog, S miként véglobbanásban A mécs, kiégni fog.
Egy vágya volt szivének, Egy, vándor útain: A kedves hon göröngye Nyugtassa álmain;
Egy vágya még szivének Az élet alkonyán: Hogy boldog béke légyen A szenvedő hazán.
S a bujdosó nyugodtan Álomba szenderűl; Felette rom s az érdem Állván emlékjelűl.
Mohos váromladék közt Az ősz bajnok pihen; Zajos napért nyugalmat Találva, csendesen.
Nem álmodik csatákról: Sírálma mély, nehéz, Melyből kürtharsogásra Sem kél fel a vitéz.
Most már az ősi várat Birván örökre ő, El nem ragadja tőle Pártos viszály s erő
S bár címer nem ragyog már Ívek, kapuk fölött; Alunni mégis édes Rokon porok között.
Mohos váromladékhoz Tolongva jő a nép; Cserlomb közé virágot, Sírt ékesítni, tép.
S hű bajnok él dalában, Ki békében s csatán, Honáért élve-halva, Munkált annak javán;
S mert üldözé, ki volt a Jó hon szivén nadály, Cseles nagyok szavára Száműzte a király.
A nép szorúlt kebellel Közelg a sír felé, A sírt a hálaünnep Oltárrá szentelé.
Behinti azt virággal, És márványoszlopát Lomb- és repkényfüzérrel Köríti, fonja át.
S az ifju nemzedékben Tettek csirája kél; Szivének égi hangja, Hogy csak honának él.
Oh hon! hogy hű fiad csak Akkor jutalmazod. Sőt még akkor se többet, - Amidőn már - halott!
Cookies on Poetry Cove