MOHOS.

A bérces Gömörben nem nagy hegy a Mohos, Rajta nincs régi vár, nemes vad sem honos; De ingó semlyékes láp van a tetején, Ez ingó láp felől szóland az én regém.

Szegény ember jöve valahonnan régen, S kinézvén a helyet a halmos vidéken: Meggyújtá az erdőt s ortott... minden módon Erőt akart venni cserjén és bozóton.

Majd fecske módjára, a serény új gazda A hegy oldalához sárkunyhót ragaszta; És mivelhogy erős akarattal győzte: Egy süveg buzácskát a földbe tett őszre.

És felvitte Isten a dolgát idővel. - A terepély cser is vesszőszálból nő fel. - Mikorra megvénült: keze között a föld, Szőlőhegy, rét s erdő egész határra tölt.

Álltak oldalánál erős felnőtt fiak, Számos csemetéje lévén mindannyinak; Sugár fiatalok, teljes nyiló rózsák, Egy sereg iskolás, egy sereg apróság.

Az öreg térdére három-négy is mászik, Szegény! azt sem tudja néha, melyik másik? De szemén buzog föl szivéből a hála, Magát bennök harmad- negyedizig látva.

És ennyi léleknek ad lakást egy hajlék, A boldogság eljött, hogy ő is ott lakjék - Nincs köztök perpatvar, egymással megférnek, Hirét sem hallották a külön kenyérnek.

De mint a buzában, bár jó magot vetnek, Óhatatlan, hogy ne legyen konkoly s lednek: Titkos rosz cél ejti a fiakat gondba, Osztozzunk! ez a cél, de még nincs kimondva.

Látását, hallását kezdé bár veszteni: Élesek az öreg lelkének szemei; Mindent tud, mindent lát, de szépen elvárja, Mig körűlte lészen népének mindnyája.

S egy szép ünnepnapon szeliden megszólal: A kegyelmes Isten megáldott sok jóval! De birnám bár felét a széles világnak, Több a szép egyesség, melyben élni látlak!

Maradjatok is így, gyermekeim, holtig! Sok felé a sok is könnyen elkallódik; De áldott a sok kéz és az egy akarat, Igaz volt ez a szó és igaz is marad!

Mi jót tesz sok apa számos gyermekével: Vagyonkáját köztök diribolván széjjel!? Néhány barázda jut, egyik sem tud élni, Amennyi együtt volt, külön csak felényi.

Ha beteg lesz egyik, ha tűz vagy dög által Hátra megy: a bajból soha ki nem lábal; A szegény irigy lesz, a gazdag fenlátó, Elfordul, elhivel annyi szív egymástól...!

S most átvitte az agg másra a beszédet, Nehogy elárulja, hogy szivökbe nézett; A fiak hallgattak... nem volt még szokásban: Ketté vágni a szót vén apák szájában.

De jött az öregre a halálos este, - Szebb élet kezdete, aki jól kereste - Nagy búbánat mellett a fiak szivében, Az elaltatott vágy van ébredőfélben.

Osztozzunk...! osztozzunk...! fejökben csak ez volt Ha nem akarják is, mindig hallják e szót; A gyászos harangszó, a sir kongó öble: Osz-toz-zunk! osz-toz-zunk! ezt veri fülökbe.

S a temetés után alig mult el egy hét, Hozzáfogtak, - kiki ohajtván örökjét; Hanem a sok hancsik, a sok mesgye, csóva, Nyil, toldás és becsű, mind csak nem visz jóra.

Valamennyi testvér jámbor, engedékeny, Nem pöröl egy tinón, vagy egy kaszás réten; Azzal egyik se lesz gazdag, de el se fogy! Tudj’ Isten, az osztály még is nem ment sehogy...!

Kihuztak azután egy nagy hosszu láncot, A két vonó cseléd immár nem is látszott; De meg se mozdult még a lánc másik vége, - Elszakadt...! de hogyan? hisz erő sem érte...

A lábas jószággal gyült meg aztán a baj, De mégis, úgy ahogy, megosztoztak avval; Mind ki volt szaggatva, mind külön volt hányva, Hat szép páros tulok maradt csupán hátra.

Szarvok hosszu, fényes, - mint a hal kövérek, A ma leesett hó nem lehet fehérebb; Nincsen alábbvaló, nincsen köztök szebbik, S mi türés-tagadás, a fiaknak tetszik!

Hozzá kivált hárman nagyon ragaszkodnak... Egyet mondok testvér! verjük a Mohosnak! Melyikünké legyen? határozzon a hely, Hol jóllakás után delelni meghever.

És aki nyertes lesz, igazítsa köztünk Az örökség dolgát, mellyel ugyan küzdünk; Ahogy mit jónak lát s fordít az osztályon: Huzalkodás nélkül kiki hozzá álljon!

S a hat tulok, mintha tudná, mit beszéltek, Farkához rugdosva ront az erdőségnek; Bőgnek, öklelőznek, a földet kaparják, De jó kedv okozza mindezt, nem a vadság!

S bár a kolompszóról megtudni nem nehéz Mely tájon a jószág? s legel vagy heverész? De mégis a dolgot közelebbről látni: Indul a rokonság s egy sereg kiváncsi.

S mig az érdekeltek szótlan mennek elől, Erős bizonyozás van a nyertes felől. A tetőn hever meg! de biz az oldalon! Ott is az északin, ahol hüvös vagyon!

És amint elérik a hegynek gerincét, A megizzadt csapat még alig tekint szét: Kolompszó és bőgés hallatszik jó távol... Aztán semmi nesz, - csak a harkály kopácsol.

A csapat mind a két hegyoldalt bejárja, De a hat tuloknak nem akad nyomára; Aztán a tetőre hatolnak fel többen, De aki odaér, némán visszahökken.

Hol ezelőtt nem volt csupán avar, cserje: Mély, süppedékes láp támadott egyszerre; Ingó bajnokfűvel, kákával takarva... Elnyelte a tulkot, imé ott a szarva...

Erre hazatértek, - de részét kivenni E csuda láttára nem akarta senki! Hanem egész család szépen együtt maradt, S áldott lőn a sok kéz és az egy akarat.

Ha éjjel mély zúgást hallat a hegyoldal, - Aminőt egyedűl a földön fekvő hall, - Mond a pásztor: meghal rövid nap valaki, S osztály lesz..... bömbölnek a Mohos tulkai.