Piros hajnalban volt utnak indulásom, Busan tekinték át a szük völgynyiláson, Hol a leány lakik; Érzé-e, hogy lelkem a hajnalszellőben
Elszállott álmaig? Égő hajnalcsillag tündöklött keleten, Jól ösmerem én azt: szerelem, szerelem, Az a te csillagod!
Mért, hogy fényét egynek boldogságra, másnak Búra ragyogtatod? Oh lányka! öröme s kinja gondjaimnak, Szemed hajnalcsillag, de est-hajnalcsillag;
S fájdalom; az nekem Nem hogy feljebb jönne, de mindig lejebb száll, Végtére lemegyen. Lemegyen, lemegyen..., s rám borúl az éjjel,
Arra az ösvényre engem ki vezérel, Melyen a családi Nyugodalmas élet boldog tartományát Fel lehet találni?
Mert oda vágyom én, mert szüntelen ott van Ohajtozó lelkem édes gondolatban... S csupán csak véle lész, Azzal a mosolygó, kedves kis leánnyal
E nyájas kép egész. Szeret a repeső madár járni fennen, Magas fák tetején, magas fellegekben, De végeztére csak
Alá száll a földre, és fészket alacsony Bokor csendébe rak. Oh, én is magasan jártam! Isten néki, Fényes álmaimnak szappan-buboréki
Hadd semmisüljenek! Nem sajnálom őket, csak értök cserében Nyugodalmat vegyek! S hol szívemnek e szép álma tán teljesül:
Szülőföldem felé tekintek messzirül, S el-elgondolkodom: Ha látlak meg ujra, kit oly rég hagytam el, Piros szép hajnalom!
Mert a boldogság csak ugy lesz teljes nekem, Ha azzal szüntelen együtt képzelhetem A kedves szép hazát; Jó szomszédok között, csendes faluhelyen...
Ott lehet csak boldog a békés kis család!
Cookies on Poetry Cove