Szepesben, Lőcséhez közel, Erdőborított hegytetőn, Ó zárda pusztult omladéka áll; A régi templom- és cellákban
Sugár, magas fenyvek növének immár; Mohos, halottas omladékra Ifjan tenyésző zöld élet borúl. Midőn honunkra rontva a tatár,
Határiban gyilkolt és égetett: Vidéke rémült lakóinak E rejtett zárda nyujta menhelyet, S innen vevé nevét.
Idő s viszály később lerombolá, És már csak tornya állt, Repedt tornyában kis harang. Csengő szavú, de néma régen.
E kis harang felől szól a rege, Távol harangszó csendes éjszakán, Emlékezetnek holdsugárinál. Két helység versenygett egymással,
A zárda tornyának harangján, Egyszersmind a határ felett; És így kiálta mindenik fél: Mienk a kis harang, mienk!
Kiknek határán a vén zárda áll; Ha vér foly is, de másé nem leend! E kincset, a szentelt harangot, Ha engednők, megverne Isten is;
Mienk a kis harang, mienk! És lőn zavar, s lőn nagy huzalkodás. Majd mind a két fél egy napon Kijött a helyre, hol a zárda állt,
Hogy elvinné igaz tulajdonát, A kis harangot, s lenne nyert pöre. Elől jövének ősz szakálú Kegyes atyák, és istenes papok;
Füstölgő tömjént és szentelt vizet Hozván magokkal a tetőre. Majd a tanács jött ünnepélyesen, A templom szentelt lobogóival;
S nyomában a nép, tarka sokaság, Mint bulcsu-járáskor szokott, jöve. Jóval korábban jött egyik csapat. Imádkozván a nép, és a papok
Végezvén szertartási tisztöket: Levették a harangot a toronyból; Láncot huzván fülébe, hat tulok, Melyet befogtak, el nem birta azt,
Pedig kicsiny s könnyű volt a harang. Hoztak tizenkettőt, de hasztalan! Huszonnégyet fogának most belé, S nem birta még csak megmozditni sem.
És félreálltak a jelenlevők, Csudálkozás és félelem között. És most a másik helység népe jött. Imádkozván a nép, és a papok
Végezvén szertartási tisztöket: Csupán két ifju, gyenge tulkot Fogának a csudás harang elé, És könnyen elvivé a két tulok,
Melyet csak ímént huszonnégy se birt. A nép pedig legottan térdre hullt, Hivő lélekkel mondván: ez csuda! És benne, az igazságot mutatja
Mindentudó Istennek újja, A kis harang, és a határ felett! És megnyugodva oszlott szét a nép, Áldván az Istent, hívén a csudát.
A kis harang, mely néma volt soká, Imára hivja fel, csengő szavával, - Mely hajdanában elnyeré: - A kis falucska jámbor híveit;
Csengő szavában szól az ó rege, Távol harangszó csendes éjszakán, Emlékezetnek holdsugárinál.
Cookies on Poetry Cove