MEGTÉRŐ.

Ismersz-e még, gyászolsz-e még, Te megbántott, megcsalt anyám!? Áldás helyett átkod levék... Keblem szavát elaltatám!

Szülő-hűség szent és örök, Tán nem vet el, csak megsirat, Meghalni hát hozzád jövök... Áldd meg szegény, bűnös fiad!

Az őshajlék szűk és szegény, Egyhangu volt a házi kör; S futék abból, hogy tehetém, Mint a fogoly vad, mely kitör.

Ott munka és gond közepett Lenyügzött lét, - inkább halál! Én sürgeték fényt, szerepet... - S te azt, anyám, nem adhatál!

Az volt hitem, hogy idegen Dicsőségnél sütközni több, Mint a szerény díj s küzdelem, Amelyet nyújt az ősküszöb.

Unám a munka kenyerét. Jobban izlett a kegy-falat; Inkább voltam fényes cseléd, Mintsem daróc fedvén, - szabad!

Beteg lettél, - házunk körűl Az istápot rengette vész; De mint a hang, amely röpűl S mindig fogy... fogy, majd elenyész:

Ugy lankadott, ugy szállt alább Bennem hűség és vonzalom, És nem jövék, mint várhatád, Ápolni, bús kórágyadon!

Nem őrzé már szivem neved, Másnak rakék ott oszlopot; S lőn a szó is nehéz, feledt, Mit ajkam a tejjel szopott.

A köntössel levetve lőn A szép erkölcs, a hajdani... S hogy te vagy én édes szülőm: Szégyenlettem bevallani!

Mit a végzet jobb célra szánt: Az észt, vagyont, életerőt, Elfecsérlém rosz pénz gyanánt; - De végre a mérték betőlt.

Kunyhó, kastély elzárva van... Hiú gőggel kerestem ezt: - Amonnan számüzvén magam, - S jött-ment korcsot be ne ereszt!

Hová való? kié vagyok?! Lelkem, testem levert, beteg! Nagyobb kínt látok, mint azok, Kik kórágyon fetrengenek!

Éltem teher s undortele... A zsarátnak ki nem aludt; Lesepré az önvád szele Keblemben róla a hamut.

Mentem, midőn marasztgatott Szerelmednek nyájas szava; Most elfordúlt arcúlatod Eszem nélkül ver, von haza;

Zárd bé szemem! - keserve nagy Szivemnek, a multak miatt! S mint én valék, oh ég, ne adj Anyának több ilyen fiat!!