A mécsvirág, szellős magas
Bércen lakott;
Honnan belátni a kelő
S nyugvó napot.
Hol együtt van enyh napsugár
S hűs bérci lég;
A szép virág zöld lomb közűl
Emelkedék.
Előtte kéklő messzeség
Határai;
És a virágnak kedve jön
Leszállani.
Megnézni a kies mezőt,
Fénylő tavat;
Megösmerni sok szép, rokon
Virágokat.
És a bércről a mécsvirág
Gyorsan leszáll;
Lassan haladva a nyugodt
Tó partinál:
Meglátja benne a napot
S kéklő eget;
S önképe az, mit legtovább
Megnézeget.
Bámulja a rét és lapály
Szépségeit,
S örül, hogy innen, onnan is
Köszöntgetik.
Amint a láp mellett halad
S oldalt tekint:
Feléje egy sápadt virág
Bólingat, int.
S közelről így köszönti őt
Lágy hangokon:
,Isten hozott a sík mezőn,
Kedves rokon!’
»Ah, jó virág! hogy volnék én
Rokon veled?
Piros vagyok, s te halavány,
Mint a beteg!«
,Pedig látd, testvérek vagyunk,
Egy volt anyánk!
De a sors által, kétfelé
Szakasztatánk.
Te, fényben és örömben élsz
A bérceken;
Nehéz fájdalmat hordozok
Én idelenn.
A boldognál piros az arc...
S ha szenvedünk:
Halavány szinbe öltözik
Tekintetünk!’