Ég már az őrtüz, lángok cikáznak Erdős tövénél a Hargitának. Hazug beszéden kapván a székely, Táborba szállott oktondi ésszel!
Világol a völgy, - fenn barna éj függ, - Sátor gyanánt áll a terepély bükk; Sok harci szerszám megtámogatva, S zagyván szedett nép tanyáz alatta.
Felbolygatott nép ravasz vezérét: Ott látni Fancsit, Kérdezve néz szét, Szűk udvarában tábor-tüzének, Körébe amint többen gyülének.
,Vezér uram hé! minket kegyelmed Felkölte sok szép igéret mellett! Kellő a szép szó, de jobb a hadd lám S ha menne a ló, mért tartja zablán?’
»Zsákmány s dicsőség, derék vitézek! Mit én igérek s szerzek tinéktek! De nem siettem, - jó néha a les, Hogy igy a koncért bizton kitörhess!
Fel most, ki méltó a hősi címre! Velünk a sors is -! halljátok íme: Kettétört a kard, mely szabna törvényt... - Mátyás királynak halála történt!«
E szóra csend lesz, nagy lárma volt bár, S mint ki roszul hall és ujra szót vár; Merőn függ a nép vezére ajkán... - Kétkedve rázván fejét akarhány.
S egy ösmeretlen rögtön előlép, - Sisak-rostélyzat borítva képét, - És mond: - ki eddig csak nézte szótlan - »»Budán halott van! - halott valóban!««
Ama hazug hírt most gyártva épen, Meghökken Fancsi, - s felnéz sötéten; Mi ez? ellenség, avvagy barátja, Magát ki ekkép dolgába ártja?!
Ha cáfol: vágást vágás előzne, De még bizonylás! kezd fázni tőle...! S vakösvény e szó: - sürűbe veszvén, - Budán halott van! vigyázat! ez kém...
»S honnan vitéz úr? - mond Fancsi gőggel, - - Mely sok vak embert, vesztére tőlt el! - S ha meg nem sértem, hová törekszik...?« »»Budáról jöttem s épen csak eddig!««
»Ugy hát, ha zsákba macskát nem árul: Tán többet is tud Mátyás királyrul?« »»Tudok! - ki békén s harcban kisértem, Ösmerve vágyat s titkot szivében!««
»Hohó...! s nem a szót mit ép kiejte? - Azaz ha holtnak fordulna nyelve -« »»Lehet! - mert hidd el felőle szentül: Szózatja könnyen füledbe csendül!««
»S mind ennyi...« - »»Oh nem! még hátra van sok! - S a hang mely nőtt... nőtt... most szinte harsog - Tudom: hüséget mikép jutalmaz, S mit nyer ki vétett: a pártos, a gaz!
Mint mondta, mondom: nincs semmi drága! Éltem, nyugalmam népem javára! S ki rút zavargást tudsz bé hüségbe: Hallj szót galád fő, és ronda népe!«
Zaj kél. Vezér s had most már sokat hall; - »Ki vagy? halál rád...! föl a sisakkal...!« »»Legyen! nagyon jó ha láttok s látlak: Nos...! engem hínak Mátyás királynak!««
S hogy a sisakróst egymásra csesszen; Vésznél e halk nesz szól rémesebben... Igen sok egy perc, hogy összefagyjon A szivben a vér, a szó az ajkon!
S hozzá a vakhit még rémeket told; Lángszem... fehér arc...! élő-e, vagy holt!? Élő-e, vagy holt, ki így betoppan...? S félni miképen kell tőle jobban...!?
»»Mily sok derék tölgy! dús lombja zöldel... Ha megrakatnám gonosz gyümölccsel...! Legfőbb helyet fenn, a főnek adván: De... most az egyszer kegyelmem a fán!««
Babért ohajtván e had vezére:. Utját ki állná? hadd fusson érte! És ennyi harcvágy, csatázni mely kész: Azon segítünk, hogy kárba nem vész.
A lengyel úgy is a magyarra felkelt, Mentek rá rögtön! nem várva reggelt! Székely! ha szablyád megülte rozsda: Kifényesülhet majd vérbe mosdva!
De székely harcolj! harcolj vitézűl! Mig vérpatak foly holtak szivébűl... Előre mindig...! ki hátra-fordúl: E képre bukkan, - s jaj lesz azontúl!
És tudni, székely! javadra lészen: Hogy nyitva, hunyva jól lát e két szem! Akárhol a fej, de gondja itt jár... S Mátyás király él, ha meghal is bár!
Cookies on Poetry Cove