MÁRVÁNYSZOBOR.

Az egymástól elvált világ-elem Ős-forradalma adta lételem! S voltam, mióta volt a földteke, Sötét méhének márvány-gyermeke!

De jött a törpe ember, és hova Le nem hatott a mennydörgés szava: Fölverte vakmerően sötét tanyám, Hogy tompa álmait virasztanám!

S mivé levék? Hol porba tér a por: Enyészet-hírlő hitvány sírszobor! S itt, hol veséi szertemállanak, Ösmérhedd az embert valódilag.

Hosszú hazugság rövid élete, Kit bár a halál sírba fektete: Fejéhez más emléket vés, gyalúl A nagy hazugság folytatójaúl.

S a holtnak, - amint mondják - e rövid Életben szerzett fényes érdemit Arany betűkben fenn hirdeti ez, - Bolond, hitén hazugságot ki vesz!

Rég állok én itt, minden éjfelen Átkozva tartós márvány-életem, Mely a rombolva járó századok Dühén, akartalan daccal, kifog.

Annak, kit itten rejt a síri bolt, Midőn szennyes pályája futva volt, Fölé érdemjelül helyeztenek, Bámulván a szájtátó néptömeg;

S a bérelt szónok, minden jobb kebelt Méltán bántó dicsérő szót emelt; S kit a bűn orgazdának ösmere, Nadálynak a veríték embere,

Ki marta, mint eb, a becsűletet, Kitől a szűz igazság reszketett, Az eskürontó, vérgyilkos, kaján: Üdvösséget nyert szemtelen szaván!...

A sir pedig gondolkodott, s a föld: Ha béfogadja-é ölébe őt?... S ez átkozottnak porló hamvait Jegyezve állok évek óta itt,

Várván: hogy aki lát szivet, vesét, Villámmal törli szét e rút mesét, Melyet szilárd keblemre, kínnal, a Vésű vájt és erőszakolt vala!

A sir pedig gondolkodik s a föld: Keblébül hogy ne hányja-é ki őt...? Az ember élte kétszín, álkodás, A temetőbe sem kiséri más;

- S az elmállott szív bár rég por, homok: - Ez, az élők szemébe vigyorog. Itt, e felhantolt sírhalom felett, Hová egy öngyilkos temettetett,

Békés olajfa hajtja levelét, Gunyolva a bennfekvő életét. Mi szép amott, a fehér liliom Családival beültetett halom!

S a szűz virág talán lehervadand?... Nem, bár kéjhölgyen domborúl a hant. Kit éhhalál küldött apáihoz: Sirján vadbúza bokra ingadoz.

Bölcset vezérel lámpásként az ész, S bölcsnek sirján szamártövis tenyész. Itt ciprussal gyász fűz ölelkezik A zsarnok sirhalmán, kinek pedig

Vesztét imádságába foglalá Az árva nép, mely éltét gyászolá. És szól az emlékkő betűje fenn: Itt nyugszik ő az Urban csendesen;

S az itéletnek nagy napjára vár, Mely felkölti, valakit sirja zár! Nem igaz, nem! ha az éj fele jő: Sirjából nyögve váncorog elő,

Kit a reá kért átok súlya nyom: Kerűli csontját csend és nyúgalom! Hazugság, hogy várná a nagy napot! Kiben vér és velő jéggé fagyott:

Ha gondolatja arra tévedett, Hogy higgyen sírontúli életet. Ott, egy jól ápolt sirnak mélyiben, Korfontosságú férfiú pihen;

Pihen, mert méltó munkát végeze, A társaságnak szolgált két keze; A sír virágos, a sír hantja zöld, Lágy fűvében dalos madárka költ,

Dal és virág mind e sírhoz való... Hiszen porában fekszik a - bakó. Hol letevék a költő hamvait: Szegfű s demutka illatozva nyit,

Magvát, barátja, a kis csalogány, Hű rokonszenvből ejté el porán. Nem tudta ő, az énekes barát, Mi illetné a költő hűlt porát;

Tudván, mi volt a dalnok élete: Sírjára ürmöt s bürköt ültete. Kit a halál itt por közé vetett: Tagadott Istent, örök életet;

S imé a feltámadást tagadó Sirján kihajt a leszúrt fűzkaró! És a könyűt ki számlálhatja meg, Mely itt kétszínűségben elpereg?

Hantot, hogy meg ne szólja a világ, A férj, utált nő sírhalmára, vág. Az özvegy szive gyászba nem borult, S hoz férjének immortel-koszorut;

Testvér testvérre bérgyilkost fogad: S ültet halmára fát, virágokat; Magzat, örökös kijövén ide: Boszús lesz nem beteg szülőire.

Ellenmondás minden lépten-nyomon, Gúny és hazugság kövön, hantokon...! Tagad, hisz; sír, kacag; csügged, remél Az ember itt, úgy amint kedve kél!

Jött a tavasz, s nyugalmas éjfelen Virágmagot szórt e csont-telkeken; Kértük, hiába kértük egyre őt: Ne látogassa meg a temetőt!

Itt nem virúlhat, rothadás lakik, Övé e föld a végső szem-porig. S ennek virága, mely buján tenyész: A csontokon élősködő penész.

Nem kell más virág, s zöld levél nekünk! A lét halála a mi életünk... Ki hópalásttal mindent eltemet, Kértük, hiába kértük a telet,

Midőn felszedte fehér sátorát, S a tért bucsú-dühében zúgva át, Nyaralni vad bércekre költözött: Maradni köztünk, a sirok között!

Alant ha tél van, tél legyen felül, A régi szó mig nem, vagy teljesül, S fel- vagy nem olvad dermesztő fagya... Hiába kértük, a tél elhagya...!

Ki a lehunyt napot meggyászolod: Hadd nékünk, oh éj, barna fátyolod! Legyen kitiltva innét fény, sugár... Mely hozzánk úgyis csak hazudni jár;

S kint az enyészet barna lelke bír: E csontvilágban gúny a játszi pír. Borúljon el hát barna éjözön A temetőn, e nagy botrány-kövön,

S néha vessen a boszús ég villáma, Muló fényt e világtalan világra!