MÁRTA KÖNNYE.

Hol a Karpát havas tetőin, - Mint barna csókák a téli fára, - Halk szárnyütéssel a kifáradt Felhők megűlnek éjszakára;

Hol a vihar fogantatik, S szül a mennydörgés száz harsány fiut; Hol a havas rózsája búsúl, S a törpe fenyvek tengő szára fut:

Magában egy kicsinyke tó Áll a jégvölgyi csúcs alatt, Mely méltán tiszta, mint a köny, Ha bús leány szemén fakad;

Hiszen könyhullatás özönje! E kis tavacska: Márta könnye. A Tátránál szép pásztor-lányka élt, Nyugalmas völgyben álla háza;

Szép pásztorlánynak tőszomszédja volt A Karpát legdelibb vadásza; Ez, a bércek sugár fenyője, Vihartürő, bátor, nemes;

Az, a havas szelid rózsája, Szüz, bájoló, szemérmetes. Az ifju élt-halt a leányért, S hűségben a lány ajka, keble hő;

Mely a két szívet élteté: Szerelem volt a tiszta levegő. Kincset nem juttatott nekik, Szegény kegyelmed, vak szerencse!

De a boldogság, mint egy jó barát, Édes, piros borral tölt poharát Meghozta, hogy rájuk köszöntse; És hol van a dús, aki - mint ők -

A tiszta szivnek együgyű szaván Küldvén fohászt jó Istenéhez: Erőt, egészséget kérjen csupán? Mely halványultan elhalt,

A csendes esti hajnalt, Halvány világu életével A barna éjsötét fedé el. Ugy látszott a kőszál a bérc felett:

Mint egy imádkozásba mélyedett, Fehér szakálu órjás remete; S a boldog este méla, csendes Homályinál a két szerelmes

Még nyájas-édesen beszélgete. Jó éjszakát oly sokszor monda már, - Ismételvén a búcsu-csókokat, - De akit még egyszer karjába zára:

Szép kedvesének egy meleg szavára, A jó vadász megint csak ott maradt. - Szólt végre a legény: ,én távozom!’ S mond a leányka: »oh maradj, maradj!«

,Hol a zergék gyors nyája jár, Ott leljen a hajnal-sugár!’ »Ah, a Karpátokon veszélybe’ vagy! Az út sikamlós, bérce tiszta fagy:

Átfúnak a hideg szelek: Szerelmem, én ugy féltelek!«, Hadd fujjon át a Karpátok szele, Majd felmelenget Mártám kebele...!

S el, el most a bércek közé! Merész vadásznak társa: vész; Szelid galamb, Isten veled! Az estve ujra hő karomba tész!’

A rengeteg bércek tövéhez A gyors vadász elére; Halmocska oldalán, ledőlt a Föld harmatos gyepére;

S járván mindig hű gondolatja, A szép, a hű pásztor-leányon: Mely lelkét lágy karján ringatta, Igen szép volt az éber álom:

Gondos gazdasszony, rendes ház körül, Ki a fáradt vadász elébe Kiáll az útra, majd a dombra ül, S virgonc fiúcskát nyújt ölébe;

Gagyogni kezdő gyermekére Mig híven hallgat boldog apja: Válláról súlyos fegyverét A hű nő nyájasan lelopja;

Lelkének könnyebben esik, Ha csak hazáig is viszi; Hisz ő elbirja könnyedén...! Az áldott lélek azt hiszi...

Mig így merengett, csendes álom Nyomá a fáradt testet el; S más, új világ állt a vadász előtt, Csodás, szétfoszló képivel.

Ugy tetszett: rengetegbe jár, Holott szirt s omladék fölött, Vérben fetrengő párja mellett, Hófehér vad galamb nyögött;

Majd megszólamlott a galamb: »Szerelmem, én ugy féltelek! Kárpátokon veszélybe’ vagy...!« S eltűnt galamb, rom, rengeteg...

Mert a vadász fölébrede... S hol a zergék gyors nyája jár, Felhőkbe nyúló bérceken Találta a hajnalsugár!

Hogy elvált a kedves vadásztól, S a csendes éj a földre szálla: Nyoszolyája fehér párnáin, Nyugalmat Márta sem talála,

Járván mindig hű gondolatja A szép, a hű vadászon: Mely lelkét lágy karján ringatta. Mint hattyut a tó játszi habja,

Igen szép volt az éber álom. Rokon lelkeknek vágya egy; Ifjával, egy kép állt előtte, De szűzen-gyöngéd színezettel...

Mig fáradt pilláit beszőtte, Selyem pókhálójával A csendes szenderűlet; Uj képeket mutatván

A rajgó álom-élet. Ugy tetszett: hűvös árny alatt, Melyet magános zöld fenyő vetett, Gyászos szalaggal, rozmarin-

Csomót, füzért kötözgetett; És megzudúla hirtelen Az ágakon Karpát sebes szele, S a földre hullt a zöld fenyő

Elszáradt ága, sárga levele. S mig árnya meghosszabbodék, »Szelid galamb, Isten veled...!« Sohajtott a száraz fenyő,

S a küzdő lány felébredett. »Karomba hozza őt az este!« Mond, s kedvesét hűn várta, leste. Eljött az alkony,... nem jött a vadász...

»Uram Teremtőm, hol van ő?« A kínos éjre szép reggel viradt... De a vadász nem jött elő. Leszállt az estve újolag,

»Hová maradt a kedvesem? A Karpátok veszélye nagy... Oltalmazd őt, jó Istenem!« S harmadnapon a hű leány,

Hegyen, völgyön bolyongva jára, Kiáltozván a jó vadász nevét: Hideg viszhang felelt szavára. S im a jégvölgyi csúcs alatt,

Holt-hidegen találta őt, Estében szikla tépte meg A hű kebelt, a barna főt. Megzúdult a sugár fenyőn

Karpát halálthozó szele; Csak hosszu halvány árnya van... Sárgán lehullott levele! Szegény fehér galamb!

Hol nyögve búgsz, a barna rom, - Mig élted puszta rengeteg - A szörnyü fájdalom. Mutatta álmad, hogy bus rozmarin-

Füzér fog lengni híved hamvain. Hol ifju élte megszakadt, Ott, a jégvölgyi csúcs alatt Talált nyugalmat a vadász;

Felette kis fenyő-kereszt, Amelyet, tiszta harmatával, A fájdalom s hűség fereszt... S hű Márta, a boldogtalan szűz,

Hivét addig siratta ott, Mig egyszer, a szirtre hajtván fejét - Bujában kővé változott. S kisírt könyűiből.

Kerek tavacska lőn. Forrása nincsen, s nem apad ki A kerek tócsa kebele: A kőlány minden hajnalon

Fris cseppeket hullat bele; És tiszta e köny bús özönje... E kis tavacska: Márta könnye!