MÁRIÁHOZ.

Nézz széjjel még e szép világon, Ugy is végkép idehagyod! Csak sejteni s nem látni enged Azontúl rácsos ablakod!

S barátodtól fogadd el e dalt... Bár benne más hang zengene! S ne volna, int most, búcsu-ének, Holtat kisérő gyász zene!

De míg mennél: járd be a halmot, A koronás, bükkes tetőt; Nézd: a rónán felcsillogó tó Vidéke tarka képet ölt!

Szellő s illat míg váltva csap meg: A völgybe szállj le egyedűl: Hol csermely fut, madár dalolgat, S a lombok közt le s felmerűl.

A harmatos, hüvös korányon, Menj el kerted virágihoz; Merengj az esti fényen, amint Bércet, felhőt bearanyoz.

Virassz fenn csendes tiszta éjben... Várd meg, midőn fölkél a hold, És újabb bájt a bájos éjhez Távol szóló furulya told.

Olvasd meg a költőknek álmát, Előttök tárd fel kebledet! Hallgasd a boldog ifjuságot, Midőn vigad, midőn szeret.

Hajolj le a játszó gyerekhez, Nézd kisdedével az anyát; Szived kérdezd ki mindezekről, S figyelj reá: mily hangot ád!?

Ha mindez már lelkedre nem hat, S nincs érdeke, nincsen szava Az életnek s a szép világnak, Mely kötne, mely marasztana;

Ha könybe már nem lábad a szem, E földet únó tiszta menny... Melyet javall az ég sugalma: Menj a pályán, leányka, menj!

Mondod: hogy ott is kék az égbolt, Madár ül a fán, zengve dalt, Fut a csermely, nyilnak virágok... - Oh hölgy, magad ne csald, ne csald!

Csudáival a nagy természet Ugy hat reánk, ugy szép nekünk, Ha keblünkben szint’ oly világ van S vágyunk, remélünk, szeretünk.

S majd amidőn a szent küszöbre Teended oh hölgy! lábadat: Sajgó érzésed a világra Hagyd künn, hol a világ marad!

Ha titkos bút viszen be lelked: Bevitte a vészes magot, Melyből midőn koránse vélnéd, A megbánás fölsarjadott.

Ha megzendűl a néma boltív - Halk mélán szól az orgona, - S oltár elé szent társaiddal, Áhítatos lélek vona;

Vagy celládban, szűk mécsvilágnál Az éj bus hangulatba ejt, S martírok képe néz a falról, Kik itták a méreg-kehelyt:

Óvd lelked a kisértetekről! Mely minket itt nyugtat, vezet: Gonosz, bűnös játékot űzne Emlékezet, remény veled!

Szalasszon egy sohajt ki ajkad, Könyűd titkon perdüljön el Sorsod miatt, vagy földi tárgyért: Hogy vétkes légy - a perc közel!

Ifjú vagy még, maradj közöttünk! Az életnél mi édesebb? Szép lelked azzal is kibékül, Mi rajta folt, mi rajta seb;

A szélvész port szór önmagára, Tisztán megy a lágy fuvalom; Élj és békülj ki tenmagaddal... A földön sok gyönyör vagyon!