Mihály doge korában
Velence fölvirad,
S megvívni vad pogánnyal,
Táborba száll a had.
És már a végcsatának
Döntő viharja kél,
Hol élet- és halálra
Villan ki száz acél.
A harc tüzébe’ Marco
Zászlója fenn lobog,
Ellen kezére nem jut,
Mit izmos karja fog.
Pogány kezére nem jut,
Mellyel jelölve van:
A szent kereszt, hiveinek
Jogos csatáiban.
S a földre végsugárit
Nem hinti még nyugat:
Zászlója győzelemre
Vezérli a hadat.
Történt azonban, - nálok
Balsors előjele -
Hogy földre hull a zászló,
Felén törvén nyele;
Foszlányit szerte hordja
Lábán száz harci mén;
S vak rettegésre válik
A győzelem-remény.
Marco megáll... körülnéz
Vadúl... s egy pillanat,
Már útban éri hősét
A bátor gondolat.
Csak a menny bús haragja
Tán rémesebb - kivont
Acéllal a pogányság
Parancsnokára ront.
Sujt... és a tar fejének
Turbán-tekercsibűl
A hős bontó kezén, im
Hószin lepel terűl;
Még egyszer sujt... s leszelve
Egy véres kar leve: -
És e lepelt, mihelyt rá
Keresztet ir vele:
Feltűzi kardhegyére, -
A zászló fönn lobog,
Alatta összeforrnak
A szétbomolt sorok.
S a földre barna fátylát
Nem vonta még nyugat:
Zászlója győzelmére
Vezette a hadat.