LÓFŐ.

A kis Tornát csudás és sokszerű Ajándokával koronázta meg A jó természet alkotó keze. Derék nyárban itt vastag jégcsapot

Fagyaszt mély barlangjában Szilice, És benne a lég télben lágymeleg. Ott Aggtelek csudái vonzanak, Melynek barlangja lenn a föld alatt

A szomszéd Torna határába fut. S mig rejtekén bolyongnak lábaid: Lelked mély gondolatban téved el. - Regényes völgyek s emlékezetes

Romokkal messze-látó bércorom, Tar szikla, zöld mező, erdő s patak, Rom és patak környékén ősregék Szólnak lelkedhez mindenütt.

A jámbor népnek rettentésire, Setét barlangjában, a bérc alatt Lakott hajdan egy lófejű csuda, Mely vízivó sárkánynak mondaték,

Mivel minduntalan kibútt, nyerítve Sötét barlangjából a szörnyeteg, És sorra vévén forrást, kútakat, Csermelyt, folyót, a szomszéd tájakon:

Kiitta a végső cseppig vizét - Széjjeltépvén, kit útjában talált. És viz dolgában megszorult a táj; Kiszáradt a malmok zsilipje; s a

Szegény munkás kenyér nélkül vala; S ha a mezőn, dolgozva szívesen, Szomjúság gyötré a meleg napon: Rettegve indult a forrás felé,

Hogy egy kanál vizet merítene; Félt, hogy ott kapja a rút szörnyeteg, Mely a szegény népen csapás vala. A vidéken, egy forró nap delén,

Kegyes zarándok útazott keresztül, Szőr-köntösében, hófehér szakállal. És a zarándok szent ember vala! A forró nap delén megszomjazott,

De nem találván enyhitő vizet, Nem zúgolódva ballagott tovább, Szőr-köntösében, hófehér szakállal. És most eléjbe egy asszony futott,

Karján emelvén kisded csecsemőt, Felé imígyen ejte szót: »Imé, ez ártatlan halál fia... Kegyes zarándok kereszteld meg őt!

S az ég áldása légyen útadon!« És a zarándok víz után tekinte; De száraz volt a forrás és patak, És a kisded kimúla hirtelen...

Az ájtatos szent férfiú pedig A vízivó sárkányt megátkozá. Másnap reggelre megnőtt a patak, Buzgott a forrás, zúgott a zsilip,

S a nép buzgó háláadásra gyűlt. És a vízivó sárkányt azután Nem láttá senki többé a vidéken; A szent embernek átka megfogá,

Mert amidőn barlangjában hevert: Reászakadt a hegy nagy-hirtelen; De meg nem ölte, csak bezárta őt, Hogy éljen és kinlódjék szertelen.

És a víz, melyet szájából kifútt A szörnyeteg, nagy küzdelem között, Midőn barlangja rászakadt: Nyilást ütött a hegynek oldalán,

Melyen zuhogva hullt alá a víz. A hegynek oldalán ott a nyilás, Amely maig lófő nevet visel. S déltájban megzudúl mindennap a

Viz rejtekéből, s zúgva hull alá, És csendesen van ismét másnapig. Belőle, mint a monda szól, A sárkány fujja a vizet.