Bár öledben nem hangzik fel a dal S bús enyészet dúlja ékidet: Ősz derétől sárga lombjaiddal. Üdvezellek, sápadó liget!
Mint tavaszhoz illatos virágod, Illik életemhez száraz ágod. - Elmosolyg az alkonyat sugára, Bágyadozva leng az esti szél,
Esti szellő halk fuvallatára Földre hull a hervadó levél. - És kik a zöld lombbal felnövétek: Véle hervadtok le, szívremények!
Ah! az est, a hervadó ligettel, Életemnek gyászos képei, Elborítnak, fagylaló hideggel Nemsoká a sír göröngyei. -
Árnyaidban, síri ciprus ága! El-lefonnyad szép korom virága. Jó liget, te boldogabb! hisz a tél Elviharzik, mérge elhavaz,
Lombjaidtól bárha fosztva lettél: Meghozandja a kies tavasz, Ifju-zölden adja vissza éked, Dal s virággal szőve bé vidéked.
Mig felettem, kis halom tövében, Némán áll az egyszerű kereszt, Melyet a szív szánó érzetében Bánatos köny árja nem fereszt...
Új tavaszban felvirúl az élet, Ah, csak a sír jégölén nem éled! Lányka! lányka! majd ha ablakodnál Látsz haladni gyászkiséretet,
S a koporsón őszi sárga lomb áll: Én leendek a kiszenvedett... Elborúlva szép szemed sugára, Mondd utószor: béke hült porára!
És a holtak nyughelyére jőj el! Új porával áll egy sírhalom, Míg felette, bánatos nyögéssel Leng feléd az esti fúvalom,
Mintha sugná: aki érted éltem, Karjaidban szebb álmot reméltem. Ejts könyűt! a bú-emelte dombot Részvevő könyűd beszenteli:
S mely rátűzve áll, az őszi lombot, Bárha nem fog többé zsengeni, Vedd! s ha jő az új tavasz virága, Hívedet jelenti száraz ága.
Cookies on Poetry Cove