Hogyan élek, és új hivatalom - Kérded nemes hölgy! - mikép folytatom? Oly szíves kérdést rólok aki től. Hallj éltem búja s örömi felől!
Hol a szép Gömör halmos képet ölt, Csendes magányban él hű tisztelőd! Lant és biblia, e két szent barát Karján ringatja boldogan magát.
Az én pályám szép, ámbár nem ragyog, Én az egyszerű nép őre vagyok! Enyém jó- és balsorsának fele, Örűlük, sírok részvevőn vele.
S az elhagyott népet mi isteni Növelni, oktatni, deríteni...! Kisded születik, s hogy boldog legyen: Én fohászkodom érte szívesen;
Dobogó szívű szép menyasszonyát Elhozza az ifjú felebarát, - És szivem elfogúl öröm miatt, Az ünnepélyes esküszó alatt.
Kihez már a nyugalmas est közel, A haldokló ágyához megyek el; S ki lehullt, mint fájáról a haraszt, A temetőbe kikisérem azt,
Ekkép velem rokon, barát a nép, Nemes barátnőm! pályám nemde szép? A nap is fénnyel, majd borúba’ kel: Fájdalmam is van annyi, mennyi kell!
Legjobb barátom nem rég itt hagyott, - Pihenj csendesen szeretett halott! - Pályám társai meg nem értenek, Szivök hozzám fagyos, vagy lágymeleg.
S midőn estennen megtérvén haza, Nem fogad váró lény meleg szava; Vagy fenn virasztok csendes éjszakán, S nincs velem, csak a késő magány;
Megvallom: ekkor úgy fáj valami... Annyit szeretnék, tudnék mondani! A családélet boldog keble ez, Melyért borongva lelkem epedez...?
Hová ragadsz bolyongó képzelet...? Kit én szeretnék, ki engem szeret, Nem tudom, hol van, - nem is keresem, A természet az én szerelmesem!
Lombos karjával aki átölel, Csók közt altat el hűs szellőivel. S én andalogva megsimogatom Szép szőke árvalányhaj-fürteit;
Piros rózsa-ajkát megcsókolom, Bámúlom fehér liljom-vállait. S ha nefelejcs-szemébe néz szemem: Szebb hölgy, több boldogság nem kell nekem.
Jer, jer, nemes hölgy!... Ah mégis ne jőj...! A halmot, rétet dér, hó este meg, Oda van a természet kelleme, A téli fákon száraz lomb remeg.
Mi szép lelkedre kéjjel hatna itt: Nem láthatnád az ég, föld bájait. De majd ha széles, szép tavatokon, Arany hálót a nap sugára von,
Ha jajgat rajta a fehér sirály, S megjő fecskétek, délibábotok: Jőj el tavasszal, - lelkem várni fog...! Virágos kis kertemnek közepén,
Árnyas méhesben űlök, élek én; S kiket megápol s öntözget kezem: Virágimat kéjjel szemlélgetem; S haláltól mert megónom nem lehet:
Virágregékbe dallom éltöket. Majd elmondom, mint járt a liliom, S a múló kecsű pipacs egykoron, Elmondom a vadrózsa esetét,
S hogy mi érte csapodár kedvesét. A hajnalkának mikép lőn halál Szerelme, a hő nap sugárinál? A tündér-hölgy mért lőn elátkozott,
S vizi liljommá miként változott? A gyászos rozmarinnak mi baja? Mért búvik fűbe a kis ibolya? Elmondom a vérfű történetét...
Kedves, szép tavasz! jőj minél elébb...! Nemes hölgy! addig hát Isten veled! Szeresse a kedves hont kebeled! Szeress minket is, a lant emberit,
Nekünk ugyis kevés öröm virit! Olyan az is, mint az őszi kikircs, Virága halvány, s zöld levele nincs! Légy boldog és költődet ne feledd,
Isten, Isten veled!
Cookies on Poetry Cove