Ismeretlen, hanem mégis jó barát! Vedd egy víg, most kór-fiúnak pár sorát! Kit bár a bor lángszerelme úgy hevit, Mégis a sors vizre hozván vizre vitt.
Víg szeszélyű bordalaid hogy olvasám! Jól beszél ez a poéta! - gondolám; S életemben bár egyszer sem láttalak! Megengedj, de cimborámnak szántalak!
A pohárhoz én is értek egy kicsint, Vigadozván szent Dávid zsoltárakint; Ha dallhatok, szerethetek s ihatom: Nem veszett el sem éjem, sem nappalom.
Homlokomra barna felleg gyakran ül, - S Isten látja, mennyi kín e szív körül; - Bor tüzétül a fojtó bú-lég kigyúl, S a borúlat villámozva elvonúl.
Ajakimnál a pohár ha kiürűl, - S piros lelke a pokolra lemerűl: Bús gyönyörrel földre sújtom... s szétszakad, Hogy hajnalra nyolc ivónak egy marad.
És beszélek: Mi az ember? Egy pohár, Mely száz szomjú szenvedés közt sorra jár, Benn az élet, bor... de ürmös... mit nevetsz...? A bor elfogy, a pohárnak vége ez...
Fénylő kristály volt, s im rosz cserép leve, Eltűnt vigan pezsgő, szikrázó leve; Hát a szesz... A szesz fiúk... eh menjetek! Ilyen kérdést csak a papnak tegyetek!
Asztalnál űl a vén korhely, a halál: S a törésben hejh be nagy kedvet talál! Bort fiúk, bort! mert maholnap, úgy lehet, Nem találtok poharat, csak cserepet!
És barátim ebbe már nem gátlanak, Csak mosolygva nagy bolondnak mondanak; Azt is kérdik: hogy mikor lesz már eszem? Nem sokára! biztatom, bár nem hiszem.
S kötődnek: hogy becsüljem meg már magam, Mert biz egyszer mind kiázik a fogam; Adjatok bort, bizton ázhatik fele, Úgyis szűken van, mit rágni kell vele!
Hozzon egyszer, jó fiú, az Isten el, Szívesen lát a barátság, a kehely! Jere hozzám »sárga pitykés közlegény«, Isten-engem! fővezérré teszlek én!
Ott fog állni a kulacs, mint barna vár, És körűle annyi ágyú a pohár; S az erősség megvitatván általunk: Dőlt falánál bátor szívvel meghalunk!
Tokaj bércén ütjük egyszer fel tanyánk, Hol oly jól kitesz magáért ősanyánk; Ott iszunk még, ott! s csinálunk annyi jót: A bor ellen tartunk prédikációt.
Majd kettecskén felpipázva, életünk Tarka-barka perciről beszélgetünk; Egyet iszunk a multakra szótlanul, Hejh, arra az ittas kijózanul!
Messze mentem, - észre még csak most veszem, Víz felett is csak boron jár az eszem, Mert bor itten, jó fiú, ha volna sincs; Torkomon hajh, párosával a bilincs!
S a vizivás hejh be kínosan megyen! Fél pohárka, még az is csak foghegyen, Savanyú bár, de mégis csak víz biz ez, Az embernek semmi kedvet nem szerez!
Halld csak: tegnap a vidéket jártam el, Bérctetőkre nagy kínok közt mászva fel: Hogy ha nem hoz derűt a szőlő leve: Viditson fel legalább a levele!
Végre látok, sok járás-kelés után, Zöld növényt a halom lejtős oldalán, Nagy örömmel én is hozzá sietek... Hát komló volt, hogy a ragya üsse meg!
Víz-világ ez, nincs szüretje, nincs bora, Gyáva szívként zúg a fenyves tábora A legelső lágy szellőcske fúvatán; Bort teremtve, ez is bátrabb volna tán.
Hej, ha egyszer visszavisz jó angyalom, A mulasztást, ne félj, beh kipótolom! Addig is szánj, vizgyülölő jó barát, S üríts értem, nyavalyásért, egy pohárt!
Cookies on Poetry Cove