Mikor derűl a boldog nap reám, Hogy újra látlak, édes öregem! Hogy tűzhelyemnél s házi istenim közt A bölcset, a barátot ölelem!
Siess! az élet könnyen megszakad, Ha már folyt s tartott majd egy századig; Ne hidd: hogy még lehet halasztanod S szeszélyed a parkákkal játszhatik!
Tüznek s éltünknek, a költő szerint, Eleje füst és vége hamv; - igen! Az öreg keble hűl és hamvadoz... Önkinzást vett a tört remény- s hiten;
Irígy, önző, türelmetlen, fukar, Kor s élet benne rosz birót talál; - A szövet selyme lassan lekopott S nem látszik csak a vastag, durva szál.
Te, az aggság eszménye! fejeden Idő s az ősz fürt szép királyi dísz; Mérsék s erő, méltóság és kedély: Megannyi drága kő, mit rajta bírsz;
Nincs gyengeség s kacérkodás vele, Korod nem áll mellednek vérteűl; S melyet nem vársz, melynek szépen kitérsz: A hódolat folyvást eléd kerűl!
Szemed fénylő és homlokod sima, Hangod tiszta s zöngelmes, mint az érc. Eszméidben bátorság, friseség, Itéleted mély és igaz, ha mérsz!
S minő cifrátlan, ódon, tiszta nyelv...! Mint a vasáért becses régi kard; S minő képek...! szó, eszme, színezés Mind összeillő, mind egy célra tart.
Az én időmben... kezded, és e hang Csudásan hat reám, s általhelyez Más kör-, lég- és világba hirtelen... Elmult idők nagy jelenésihez;
Nyilt ügy s ármány, nagyság és törpeség Láttomra vívnak s győznek újolag, - S melynek végét ama kor nem lelé: Előttem a lefejtett gombolyag.
Csatán, törvényben, vendégség alatt A régiek közt helyet foglalok, És hallgatom, midőn fájdalmaik S reményeik felől szólnak magok;
Jól látom a sorsot s a tévedést, Az erkölcsöt, fogalmat, életet; A férfi mit tőn a becsűletért, Mit ifju és leány, ha szeretett.
És hordozol félelmes útakon, Meredek szirt, zúgó örvény fölött; S hogy szabadon itéljek: elvered Szemem- s elmémről a sürű ködöt.
Istápolod tántorgó lelkemet, - Hit s tagadás között ha tétováz, - Hogy fásultság, bűn, kór s álom között Ott rejtezik a kelesztő kovász.
Beszédednek varázsa elragad... Mennyi igazság, nyúgalom, kenet! Ajkamon vész el az ellenvetés... Hol a bajnok, ki megvívjon veled?
Magam gyönyör közt általengedem Lelkednek, amely fenten szállva jár, Mikép, nem is lendítve szárnyait, Magát a légre bízza a madár.
S ha könyveinket, - férfiak felől, Kiket látál, tudál - átlapozod, S olvasod a jól ösmért eseményt: Elváltozik nyugodt pillantatod!
Majd szólsz, itélsz, - s naggyá lész a kicsiny S a bálványok a földön fekszenek... - Mesét tanultunk-e, melyet vakon Irnak kibérelt, vagy kontár kezek?!
Jer! a divat-tan s bölcselet között, S midőn nincs a közönynek szép, se rút: Járjuk be ismét a szent helyeket, Pendítsük meg az ösmert régi húrt! -
Mig a fontoskodó elmék szele A porzó útakon végig-söpör: Az órákat s időt bizalmasan Veled tölthetni: tanulság s gyönyör!
Mig hívlak s várlak, szívem úgy dobog... Hogy itt léssz: boldogít a gondolat; De bús leszek megint, mert agg korod Eszembe hozza elmulásodat...!
Mily veszteség leend, ha karjait Kinyujtja a mulandóság feléd! Neked örökké élned kellene: Hogy írjad a világ történetét!
Cookies on Poetry Cove