Ki messze, messze vagy, kinek hajója már A zúgó tengeren remélve, küzdve jár, Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett: Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!
Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt, Amelyet a szellő azon fáról szakaszt, Hol vesztett fészke állt s kisded családja benn, S a távozó után lebbenti csendesen.
Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont, Midőn ugy hagytad el, hogy sohse lásd viszont? Nem állitott meg a határnál valami...? Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!
Égnek fejed felett nagy fényes csillagok, A gazdag föld ezer virágtól mosolyog; Ah de azok neked mind ösmeretlenek! S nem ezek közt valál futkározó gyerek.
Mert a boldogságra kevés csak a jelen, A multon épül az s az emlékezeten; Örömeinkre szint s derűt titkon az ád, Mint a gyök adja a virág szinét, szagát.
Szó nélkül távozál, - nem vádollak, hiszen Hogy kínos lett volna bucsúznod, elhiszem! A daru is búsan kiáltozik, pedig Egész nemzetével utra kerekedik.
Mégis, mégis minek hagytál bennünket el? Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel; Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon: Könnyebben begyógyul a honi hantokon.
S ha vigan lépted át a háznak küszöbét, Honnan vidám zene s pohár csengett eléd: Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át, Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?
Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya, Betegen, rongyosan elédbe állana: Karjába omlanál, ölelve melegen, Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.
Mégis szülő honod, a legszentebb anyát, Nehéz óráiban, rosz gyermek, elhagyád! Mert ugy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd Sápadt arculatát és könyező szemét.
Mert akit szeretünk mig ajka mosolyog: Búbánatában is legyünk osztályosok! Vegyük el a csapást, mikép a jó napot, S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!
Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj, Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélkűli nyáj...? Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött: Koldus földönfutó más nemzetek között.
S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed? Megadta a remény, mivel kecsegtetett? Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél: Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!
Hol annyiszor vigan barátkozál velünk: A kerti hárs alatt ugy el-emlegetünk! És a szokott helyen szemünk gyakran keres, De széked örökre üres maradt... üres ...!
S ha koccan a pohár, - mig a meleg szavak A bujdosók nevét éltetve hangzanak, - Nem hangzik össze jól, - csengése oly siket... Oh hogy ne volna az? - hiányzik a tied!
Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!? Minden szó és emlék busan utal reád...! Bejárom a mezőt, a zúgó patakot, Hol ábrándos lelked gyakorta mulatott.
Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat, Hol ápoló kezed nem nyers, nem oltogat; Minden ugy elvadult, ugy elhagyatva van, Csak a vad természet munkál szabálytalan.
Ledőlt gyeppamlagod befutta a szeder, Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel, Öreg szüléd, szegény, mitsem gondol vele, Te voltál szivének virága ... öröme...!
Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb, Mélyen talált szivén beljebb vonult a seb; Mint a láng elsőben felcsap s ha ellobog: Hamu fedi el az élő zsarátnokot.
Beszélgettünk,... ő is szólott, de keveset, - Kiméltem fájdalmát s nem emlitém neved; S mellette a bánat keserün meghatott, Hogy ugy kell tartanunk, mint aki már halott!
Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan! Erős légy, ha mégis a bánat megrohan; Mert hosszu hervadás emészti azt a fát, Melyet nagy korában tesznek más földbe át.
S midőn hazánk felé a vándor madarak Hazádnak partiról majd vissza szállanak: Távol más világból, nagy tengerek felett, Küldd vissza nékünk e szives üdvözletet!
Cookies on Poetry Cove