Olyan furcsa kivánsága, Lányasszonykám! hogy lehet: Velem épen nyárközépen Firkáltatni verseket!?
Szépen rám szól a mesében: - Ha én most is benn-ülök, - ,Aki nyárban énekeltél, Táncolj télben jó tücsök!’
Minek is a vers ilyenkor? Az a fajta vers kivált, Mit az írdüh s a kenyérgond A szépérzést ölni gyárt?
Mikor a rét nyilt virága, Dal a lombok rejtekén, S a két hajnal rózsafénye: Mind egy-egy szép költemény.
Ne fogjon rám »álmosságot« Mert én kérem, felkelek: Még alig hogy fényesülnek Keleten a fellegek.
És mikor már én kijártam A legvégső halmokig: Maga még a tennap esti Hangversenyről álmodik.
Jobb bizony, ha ide rándul A városból maga is; Ott minden fény, érzelem, hang, Mondva csinált és hamis.
Ebből a fris hegyi légből Bizony nem árt egy kevés, Mindjárt nem lesz, kincsem, olyan Ingerlékeny, oly epés.
Hisz különben is vidéki Származásu édesem! Amióta pesti dáma, Nincsen még egy éve sem;
Ösmerem az édes anyját A Balaton partinál, Élénk, nyájas, tisztes asszony, S akárkivel szóba áll.
Legyen hugocskám, magyar hölgy, Mind falun, mind városon; Viszhangozva szép gyöngéden, Ami lelkünkkel rokon.
Ne is legyen kontya mellett Napraforgó a fej-ék; Ne is legyen pacsuli-szag... És... udvarló lesz elég!
Mit beszélek? hisz udvarlók Most is vannak felesen, Kik fekete szemeibe Nézegetnek szívesen;
Eladó lány mást keres tán...? De már azzal angyalom! Hogy el is kél majd közöttünk: Egy cseppet sem bíztatom!
Pedig azt a régi vádat Reánk fenni nem lehet: Hogy kerüljük, nem szeretjük Az ön-fajta szépeket;
Sőt akad, ki lopja őket, De arra, hogy megvegye: Mosolyogva fejet csóvál Gömör s Kis-Hont vármegye.
Ami végre engem illet: »Máskép lesz az ezután.« Egy két nótát nem sajnálok, Hol lanton, hol furulyán;
Majd ráérünk! Hisz a gólya Elviszi már a nyarat; - S jőnek hosszu téli esték... - Ah, az idő ugy halad!
Sápadt lesz a földnek arca, Elpusztul a zöld liget; Megnémul a víg madárka: Mért is szólna? Nincs kinek!
Majd a holt, havas világon Búsan nézünk szerte-szét, Keresvén a rokon keblek S a kandalló melegét.
S mig elkallott napjainkon Mélán jár a gondolat: Kevés okot lél örömre, Fájdalomra oly sokat!
Az ábrándok szép egéről, Ahol egykor repkedénk, Eltünt csillag és szivárvány... S hideg könycsepp hull felénk!
S midőn ég, föld, a jelen s mult Ilyen puszta, ily setét: Felrezzenti maga a bú A szív zsibbadt életét.
Megszólalnak érzeményink, Sír is, fénylik is szemünk... Akkor lesz vers... bárha bús is... Addig hát Isten velünk!
Cookies on Poetry Cove