LANT ÉS KORONA.

Ti a költő dalán csak elmulattok: Szép nektek az, csillogó ékszer, bársony; Ha tudnátok, hogy a dalnok szivéből Mint támad az, fájdalmas éjszakákon!

S jól esik-e könyezni énekére? Kap-e szikrát lelkétől lelketek? Hogy a multon s jövőn, búban s reményben Vele függjetek, vele égjetek!?

Jár a költő, mint Illyés tűz szekérben, Fent, fent... honnan mindenki más leszédűl! Repültében aláesik palástja, S mosoly, köny lesz, - jóslat szól énekébűl.

Legyen a föld, kincs, fény tiétek! ő nem Lehetne boldog s gazdagabb vele! Nélküle bús a föld, szegény az élet... Szenteltessék meg tőletek neve!

Elindul a dalnok, hű úti társa A lant, s keble mosolygó szép világa; S hol bűvös dalát elárasztva jár: Mint hangos erdő, zeng a földhatár.

Ki az égboltra hinte csillagot, Szóló ajkat a madárnak adott, Szerzés a szellőt és a szélveszet, A sziklát, völgyet, a hűs kutfejet,

A tengernek mély ágyat vetett: Megénekli a dús természetet. Megénekli, ki a dús természetben: Nyilván vagyon fákban, kőben, - szivekben.

Borong a szív, az emlék megmarad, Emlegetvén az ifju álmakat; Zajlik, dobog, ha énekel szerelmet, Az esthajnal muló derűje mellett.

Ha megcsapja az omladékot éjjel, A költészet bűbájos vesszejével: Ébrednek a hősek, - a rom felépül... - Ah! hogy nem szállt ránk lelkök szép hevébül!

Megy a költő, - s ahol dalolva jár: Virágba öltözik a földhatár, Örül, sir a nép, hol zendűl dala, Szivét találva érzi általa;

Száz fő hajol meg a dicső előtt, Megelőzi dicsének híre őt; S a nagy világon bármely utra tér: Fején fris ágtól zöldül a babér.

Nagy tenger partján a dalnok kiszáll, Hallani őt vágyik az agg király; Ki mond, - hallván a lant zöngelmeit: - »Jó dalnokom, maradj örökre itt!

Agg éltemnek már hosszu árnya van, Az est nyugalmát várom nyugtalan! Napom folytán ki küzdöttem sokat: Szelíden jőjön rám az alkonyat.

Kincsem sok, birtokom kiterjedett, Országolván tiz nagy nemzet felett, Dalolj, mig élek, édes dalt nekem, - Aztán legyen koronám fejeden!«

»Oh nagy király, hadd menjek én tovább! Ugysem lelnék fényesebb koronát, És távolabb terjedő királyságot, Mint mellyel a lant istene megáldott.« -

S indul, - de van lánya is a királynak, A lány kecsén sziv s gondolat megállnak. »Dalok, mi édes szavad hallanom: Hogy nem tántorit fény és hatalom!

Mit én adok, dúsan fölér amazzal... Maradj, maradj! szerető szív marasztal!« Sejtet velünk egy tulvilági képet, Álomködben az elmélázó képzet;

Elámul a dalnok...! képzelme, álma Valóságban ím a gyenge testü harmat...? Alakot ölt napfény, zene s fuvallat...? Hová mennél...? itt a világ határa...?

- S a két boldog egymás karjába zárva. Fény s hatalom sugározván körűl: A dalnok fenn ül trónja bíborán; Ágyát este tündéri kéz veti,

Felébredése szebb, mint a korány. De kit a dal fejdelmévé kene: Énekre készti titkon istene; S ő lantot fog, de harci kürt riad,

Nem zenghet a dal csatazaj miatt. Léptét kiséri fényes győzelem, Millió ajkon harsog neve fenn; S az ünnep-zajban gyász van kebelén,

Melyet titkos, nevetlen bú szorít, Hatalma nőtt, erőt vett ellenén, De ah, költőt csak a lant boldogít! A trón párnája kemény kő neki,

Körül-repkedvén gondok ölyvei. Vállát nyomja országa súlyos terhe, Ezer ajk nyil panaszra és keservre. Itt is, ott is tátongó seb, holott

Begyógyitni mennyit buzgólkodott! A nemzetek hozzá kiáltanak... - Majd ráomolnak a márvány-falak! Hogy nem dalolhat, szenved akkor is,

Ha est borít be völgyet és tetőt; A szerelem is fájdalmára van, Keblére vonván bájos hölgye őt. S ha néha titkon lantjához suhan,

Ön-egében mulatni csakugyan, Mi lelke reszketőn hurjára csal: Ugy tetszik, halvány, szárnyszegett a dal! Bús a költő, szivén súlyos seb ég,

Mind, amivel bir, néki nem elég! Ah, más a dal tündér-világa, más! Ott ha bú támad, van vigasztalás, - Ott fenn repült, göröngyös itt az út,

Leszorítja a méltó koszorút - Melyet babérágból a hír fona, - Fejéről a nehéz érc-korona. De széjjeltépni földi láncait,

Lelket vesz a költő hatalmasan, Leomlott a gát, a börtön kinyílt, Szellem s erő felmagasztalva van! S mely nem volt a költőn, - az emberen,

Fény, hatalom és gyarló szerelem: Lehullt bilincsként, mind-mind elmarad, S gyönyörrel érzi lelke, hogy - szabad! Most szól a lant, most zendül még az ének!

Viharától, tüzétől önhevének Önmaga is ugy elragadtatik: Mint árrohamtól a könnyű ladik. Repűl, repűl... és amidőn megeszmél:

Eltünt a föld, és minden ami földi... - Ki már az égbe jut, mért jönne vissza!? - - A menny örök fényét magára ölti! A vers szövege korábbi fogalmazásában ez volt:

Ti csak mulattok a költő dalával, Szép nektek az - piros bársony-darab, Ha tudnátok, hogy egy élet-szivéből Folyt a pirosra festő drága hab!

S elgyultok-e a dalnok énekére? Szép nektek az, fénylő selyem-szövet! Ha tudnátok, hogy ő szívérzeménye Szent szálaiból szövé az éneket!

Lelkének abból sző selyembogárként Tündér-hont a lant felszentelt fia, S mint Illyést, tűzszekérben elragadja A fennenszárnyaló fantázia.

Röpűl, röpűl... de visszahúll palástja, Fenségiből lezeng az égi dal; S vagy rózsa-szárnyon jő víg csattogással, Vagy a kebelnek szent fájdalmival.

Sötét a föld, a költő rajt idegen, Lángszellemét a por le nem köti; Tűrhetlen a nyüg, bár gyémánt s arany, Trón és korona földi sár neki!

És lepkeként, mely áttöré gubóját, A költő lelke mennybe visszaleng... Szenteltessék meg ő neve... s porember, Hajolva halld, mit égi lantja zeng!

Indul a dalnok; útra kél vele Tündér világa, lantja, kebele, Jár a világon, énekelve jár, S édes dalától zeng a földhatár.

Elnémítván az édes csattogányt, Bércormokon köszönti a korányt. Az est fuvalma, hallni őt, megáll, Bús dalt ha zeng sírhalmok orminál.

Éjben a holdnak méla fényinél Édes szerelmet lantol és regél, Várak mohlepte omladékain Feltámad a mult lantja hurjain,

Örül, sir a nép, hol felzeng dala, Szivét találva érzi általa. Száz fő hajol meg a dicső előtt, Mindütt dalának híre várja őt.

S a nagy világon bármi útra tér: Fürtin fris ágtól zöldül a babér. Dús tartományban a lantos megáll, Holott dalára vágy az agg király;

Ő énekel, s szól rá a fejdelem: ,Ne hagyj o dalnok el, maradj velem! Agg éltemnek már hosszú árnya van, A csendes estét várom untalan;

Mely, érzem, hogy meg is jöend hamar, Sárgult falombnak kell-e még vihar...? Dalolj, mig élek, édes dalt nekem, És oszd meg a királyi trónt velem!

Kincsem nagy, birtokom kiterjedett, Uralkodván tíz nagy nemzet felett: S majd, lantodon zengj lágy álmot reám, S lesz éneked jutalma koronám...!

Ő mond: »a költő csak lantjának él, Nehéz koronát érte nem cserél...!« S indúl, de a királyleány legott - Képzelni szebbet, álma sem tudott,

Nem földi ő, tündér világi szép! - Elébe napszemét lesütve, lép: »Oh dalnok! - így cseng égi dalszava, Emelkedvén szűz keble bűvhava -

Oh dalnok! a trón, gyöngy s arany mit ér? Szivem maraszt, s szerelme lész a bér... Mennyről te lantod bájos hanginál, Oh én tudom, gyakorta álmodál:

Mennyből a mennyet néked e kebel Lehozza, dalnok, lángérzelmivel... Maradj... o légy miénk... szép dalnokom!« Küzd, szédül a költő e hangokon,

S a tárt karokba elbűvölve hull... Megpattant húrral a lant följajdúl... Feledve lét... dal... ajkok összeforr... Hah! szellemem győzelmet űl a por...?

Megtér az ütközetrül a király, A nép örűl, a dalnok szíve fáj, S mig a hon ül győzelmi ünnepet: Titkon borong a harcbabér felett.

Hatalma nőtt, leverte ellenit; De ah költőt csak a lant boldogít...! Királyi székén izzadozva ül, Száz gondok ölyvei röpkedvén körűl;

Országa súlyos terhe vállain, Felé panasz sír ezrek ajkain, Igazságért népek kiáltanak, S utána a nap fáradalminak,

Ha est borít be völgyet és tetőt: Keblére vonván bájos hölgye őt, Meglopja éjét lángzó érzemény, S kéj-mámornak merűl el tengerén...

S ha szende nője mellől álmiban Magát ellopva, lantjához suhan: Mit újja reszkető hurjain kicsal, Ah oly halvány, oly szárnyszegett a dal!

Bús a költő, szivén nehéz seb ég; Pokolba hullt, ki mennyet álmodék. Ah, más a dal tündér világa, más! Húron ha kél bú, kél vigasztalás.

Ott fön repűlt, göröngyös itt az út; S hervasztja fürtin a zöld koszorút, Kit érdemágakból a hír fona, Égő sugárival a korona.

De összetörni földi láncait, - Kibontván el-benyügzött szárnyait - Im ébred a szellem hatalmasan, S arany, gyémánt a porba sujtva van.

A dalnok él! im égi lantja zeng Lelkének bájvilága földereng; Eltépve hull le porba a bilincs, Csalfényiből a dalnokon mi sincs,

És szenvedelme, mely csak földi volt, Vak ösztönével szivéből kiholt. Nagy a szellem! soká nem tűri ő Nyügét, s mely rabbá tégye, nincs erő!

Kél a dalnok, s a bércek orminál Fellelkesülten, lantjával megáll, Dall, s öndalától elragadtatik, Mint árrohamtól a könnyű ladik,

Fején kizöldül újra a babér, Nagynak, dicsőnek szűk e földi tér, S im, felmagasztalt lelke, romjainál Porbörtönének, mennybe visszaszáll!