KÜZDÉS.

Mint a földre szállni félő parti fecske Fáradtan fészkéhez tér meg éjszakára, Fáradt lelkem csendes rejtekedbe vágyott: Völgyek, erdők zölden lombozott határa!

Nem siratnék senkit én az emberek közt, Régen elfelejtve kedvesem, barátom! S köny szökik szemembe, ha a völgyi fákat, Régi ösmerősim, elszáradni látom.

Szívesen vár a völgy árnyas pamlagára, A madár köszönt és a vidék patakja; - Anélkül, hogy érte hálát várna tőlem, - Enyhadó nedüjét nyilt kebellel adja.

Elsimítni vágyom homlokom redőit A szelíd verőfény meleg mosolygása; S nem félek, hogy - mint a mézesmázos ember - Boldogságom sirját mosoly közt megássa.

Ah, az élet engem szörnyen elvadított! A magányban is foly keblem háborúja; Hadd folyjon, legalább átkos mesterségét Itt a gúnyolódás rajtam nem tanúlja.

Zsibbasztó nyugalom, harc, csend, vad kirontás... Ez az én világom, az én szív-világom! Gyönge istápom hit, ezt is néha csaknem A kétségbesésnek martalékul hányom!

S van egy kínos kéje e vad küzdelemnek: - A kínedzett ember egyetlen sajátja - Ő kevély, hogy szenved, s daccal tárja keblét, S a jobblét reményét, szinte fél, ha látja.

Láttam én a kérészt rövid életében, - Enpályámat véve mélyen gondolóra - Életet nyert, szállott, párosúla, megholt, S elég volt mind erre egy rövidke óra!

Szívesen cserélnék pályát e bogárral! Hisz rendeltetése célját ő elérte, Mondhatom-e én ezt földi életemről, Melynek útát a sors oly hosszúra mérte?

És ha majd lefekszem síri nyoszolyámba: Nem kisérnek-é le földi szenvedésim? Csukva lesz örökre két szemem? vagy egykor Felnyitom? s ha úgy van: mily világ vidékin?

Lelkem a kétség, e mély örvény felett, - mely Megnyíl, barna keblét hirtelen bezárván - Röpked nyugtalan; de megpihenni nem tud, Mint vándor-madár a tenger sík határán.

Oh fák, szóljatok! ti vén apostolok, ki- Terjesztett karokkal barna-zöld palástban! Mondjátok: igaz-e, amit e sziv érez, Óhajtozva érez, jobb pillantatában?...