KUVIK.

Csillagtalan, sötét az ég, Az óra már éjfélt ütött; Kiabál a halálmadár Rozzant, szegény viskó fölött;

Benn a kínok végharca közt Verdődik a halálra-vált, És minden hang fülébe hat, Hogy a rémes hirnök kiált:

Kuvik, kuvik! Ah élne még, de halni kell, Meghalna már, de nem lehet; Sötét gyötrő a pillanat,

Melyet hunyó éltére vet! S kemény, sujtó itéletet Kiált fejére önmaga; Igenlőn vijjogván belé

Az éjszakának madara: Kuvik, kuvik! »Nem volt hited, nem Istened! Gyülölted, martad önfajod;

Embertelen, fás kebled a Bizalomnak helyt nem adott. Mely által e szép, nagy világ Boldogságra teremtett:

Nem akartad érezni a Mindenható szeretetet! Kuvik, kuvik! A megvetett, utált világ

Kebléből száműzéd magad; Bősz, elvadult állat levél, Amely az embertől szalad, Vak gyűlöletben lázbeteg!

Remegtél a tört agg előtt, Leendő üldöződ gyanánt Tekintéd a kis csecsemőt. Kuvik, kuvik!

Nőt nem vevél!... Hah! kebleden! A kígyót nem melengeted... Féltél, hogy majd lop, csal, megöl Saját véred, tengyermeked!

Virasztó nincs ágyad körűl, - Idő előtt megfojtana A színe-vesztett rongyokért... Viraszt csak a rémes dana:

Kuvik, kuvik!« Végtére, kínos harc után, A nyomorult végsőt hörög! S megundorodva hagyja el

A lélek a sártömlöcöt, Amely midőn a sirba hull: Még pusztább lesz a puszta ház, És tátva-nyitva, senkié...

Padlásán a bagoly tanyáz: Kuvik, kuvik! Szemét nem fogta senki be, Temetésén meg nem jelen;

Sirját nem látogatja meg Sem ismerős, sem idegen: Halmán zörgő kóró inog, Nem gondosan ápolt virág;

S a csendes éj óráiban A bus halálmadár kiált: Kuvik, kuvik...!!