KUN KOCSÁRD.

Székelyország földén látott A mi hősünk napvilágot, Akkor sem volt kedves vendég A szülék egymásra kenték

Okát, bűnét érkeztének! De ő megjött mint a várt, S a szegény ház-népnek számát Hétig rugta Kun Kocsárd.

A fiak felhuzalkodnak, - S ő, bolondja mindnyájoknak! Jön utcából karmolt képpel. Iskolából, titkolt kékkel;

A végső pad volt az övé, Valameddig oda járt; Te-belőled semmi sem lesz, Szép öcsécském, Kun Kocsárd!

S hogy az évek el-lejárnak: Pelyhe nő a gyenge állnak; Dobog a szív, fázik, gerjed... Szép szemeknek lángja mellett.

Szebb leány, mint Székelyföldön Nincs a földön...! - de kosárt Fon számodra s csalfa képpel Kinevet, jó Kun Kocsárd!

Van ám jó a roszban ennyi: Ugy sem érne rá szeretni! Rövid békét hol megunták: Van a honban háborúság!

A hivó jel: meztelen kard, Mit a pártdüh vérbe márt: Ezren mennek, - de kacagnak Hogy ő is megy - Kun Kocsárd.

Elvész aztán híre hamva, Mind is egy ő, élve, halva! Mikor egyszer sok időre, Nagyon ver a szó felőle:

Látták, hogy vítt a csatában, Mint egy vérző leopárd; Tamás volt sok benne mégis, Mikép ő az: Kun Kocsárd.

Hanem amint Kassa táján, - Fele népét kardra-hányván - Révain nagy diadalt vőn: Repült híre szárnyon, szellőn.

S hogy szaván a cenk olasznak, Grittinek jut végre bárd: Híres ember, nagy vezér s hős Lőn egyszerre Kun Kocsárd.

Az is volt ő. Majd Horváthra Szathmár várát hogy megszállta: Ottan egy szakálas ágyú, Megfosztotta fél lábátúl.

Vére omlik... ina gyengül... De szív és hang oly szilárd! Rajta... rajta! és a várat Igy vevé be Kun Kocsárd.

Nagyváradra víve sebbel: Ura búsong, fél kart vesz el! Szép nyakokbul tépve vőnek Gyolcsot a nők sebkötőnek...

S ki felé most annyi köny hull, Annyi bajnok karja tárt: Egyet mosolyg, hogy körülnéz. - Aztán meghal Kun Kocsárd.