KOLOKÁN.

Szép volt a kolokán terebély rózsája, A nádas vidéke büszke volt reája; Ha kinyílt fejét a hullámon ringatta: A hideg habok is hevültek alatta.

Hogy a habkirály s a nádas-tündér neje A víz tükrén által egymásba szerete: A szárcsa lett köztök a szerelmi posta, Az üzeneteket titkon vitte, hozta.

Azok közt, kik hozzá szépet tenni jártak, Igy szólt a kolokán egyszer a szárcsának: ‘Mennyit rimánkodtál, hogy adjak egy csókot... Ha ujságot mondasz, most lesz benne módod.’

Aki a vizeknek mélységeit járja, Megőrűle ennek a kéjelgő szárcsa; Szólt megelőzőleg: »legyen kivánságod, Ami tőlem telik, teljesülve látod!

Engedd hát szép virág! megcsókolni képed, S én egy nagy titokba avatlak be téged...!« S elmondja a madár a szép kolokánnak, A két szerelmes közt a dolgok hogy állnak.

...»Akkor lassan feljő a habok királya S a tündérasszony már a víz felett várja; Felébredvén pedig a nádas tündére, Akad szép nejének csak a hült helyére...«

Szép kolokán-virág, a felelet helyett Megadta a csókot, s jóizűn nevetett, - És mond, hogy elbukott a szárcsa a mélybe: ‘No ez szép kis kaland, s még szebb lesz a vége!

Hogy a vízkirállyal megszökik asszonyom, A férjének talán meg kéne mondanom... Nem szenvedne annyit, bár nem lenne boldog, De... szép mulatság lesz... igy hát még se szólok!’

Mit a szárcsa mondott, megtörtént csakugyan. A szép tündérasszony örökre odavan! Fájdalma iszonyú a nádas urának, Kit a rét virági csüggedt fővel szánnak.

Hanem volt olyan is, ki rajta nevetett, És mulatságosnak tartá az esetet; Mivel most járt el a kolokán nyelve, S a dologgal a tó, a rét el volt telve.

S mit a nádas ura tarta mély titokban, - Hogy szivét gúny, szégyen ne vérezze jobban, - A rut csacska virág mindazt elbeszéli: Ez s ez a hölgy-rablás titka, körülményi.

Csak nagy későn jutott a tündér fülébe, Hogy széltiben tudja titkát a tó népe; És nem birt nyomára jönni, hogy ki által Mulatja magát a közhir fájdalmával?

De a hűtlen hölgyet kétsége, bánata Vizi liliommá midőn változtatta: Melyek a csalásban részt vettek egyképen: Szárcsa és Kolokán bünhödtek keményen.

Amannak, ki volt a bűnösök postája, Sütteték nagy szégyen-bélyeg homlokára, S mely nem akkor beszélt, mikor kellett volna, Meglakolt érte a kolokán-rózsa.

Elveszett illata, elveszett virága, Szine vagy setét-zöld, vagy halavány-sárga; Mint a fürész éle, olyan lett levele S nem szólhat, - mert magát hasgatja meg vele.

Szégyenében lakik a vizek fenekén, Csak néha bukkan fel: virítás idején; Megutált, megvetett. Fürész-nyelve pedig Akképen élesűl, amikép vénhedik.