Mátyás király felől szól a rege, Aki nagy becsben állt a nép előtt, Melynél vándor diák, utas, vadász Képében megszállt, megfordult vala;
S hol a tányér, hol a párna alatt Sok szép aranyat elhagyogatott. Ki ösmeretlenül lesé ki a Hamis birót s huzó-vonó urat.
És volt ijedség, volt hála s öröm, Annyi szomorú s tréfás jelenet: Ha végre magát megösmérteté. A népnek ő ma is nagy embere!
Ő az, kit ajka mindenek felett Igaz voltáról dícsér, emleget, És országszerte tettiről regél. Ha elfelednék is a paloták:
De a kunyhókban mindörökre él. Kiséretével Mátyás egykoron Abauj bércein vadászgatott, A legmagasb hegyen ütvén tanyát.
Mert amit egyre óhajt és keres Tevékeny lelke: munka, zaj, kaland. S fölkelvén a vadkergető csapat: Megzúdult a vén erdő, mint midőn
A lombos tölgyek koronáiba A szeles vihar belebonyolúl És kivergődni nem tud hirtelen, Gúzzsá csavarja bár az ágakat.
Hosszú kiáltás nyult a fák között, A bérceken kürtszó harangozott, Előre, hátra ebsereg csaholt. Éles süvöltés és süket robaj
Veré föl a bérc rejtekét, zugát. S a rengetegnek öblös kebele Ijedtében rá viszhangban felelt. A tanyáikból felriadt vadak
Rakásra hulltak a csoport előtt, S Mátyás királyon nem tett senki túl! De amidőn a vig vadász-tanyán, Ropogva égő tűzrakás körűl
Zöld gyepre csapta a sereg magát, Hogy kipihenné fáradalmait; Midőn körüljár a nehéz kupa, A kövér szarvas nyárson sistereg,
S élénk vitába lép át a beszéd A nap gyönyöre- s akadékiról: Mátyás király nem szóla senkinek, Került, fordult, - s egyszer csak elveszett!
A völgyben egyszerű falvacska volt, A falvacskában annyi rózsa-arc... S ő nagyságának tetszett a kaland! Imígy elhagyván egyszer a tanyát:
Hüvös forrásra bukkant mentiben, A hegy tövénél, napkelet felől. És a forrásban ifju pórleány Bugyogtatá zöld mázu korsaját,
Dalolva tartván azt a víz alatt. Nyájas szavakkal üdvözlé elébb És kért azután egy ital vizet, Az ifju lánytól, deli szép vadász;
S a szép vadásznak az ifjú leány Szó nélkül nyujtá a hüvös italt, És minden vére szép arcába ment. De a forrásvíz el nem olthatá
A vadász szomját, melyben az epedt, Bámulva a szüz arcát, termetét: Szemével itta kecseit mohón, De égő ajka váltig szomjazott...
A lányka olyan ártatlan vala, Piros kis ajkát csók nem érte még, S a szép vadász oly szomju, oly heves! A kut fölé hajolván újolag
Kis korsajával a bájos leány, Mélázva nézett a fenékre le; Akkor meglopván a heves vadász: Általkarolta karcsu derekát,
S piros ajkára hő csókot nyomott. Aztán, - egyik sem tudta, hogy esett - A szép leányka ékes korsaja Véletlenül lehullt és - összetört...!
S ijedtében a völgyi forrás Azonnal jéghideggé borzadott...! A szép vadász többé meg nem jelent, - Elhagyta a vidéket a király, -
A lány pedig, mikép a monda szól, Könyűs szemekkel, halványan, kijárt A völgyi forrás mohos szélihez, Ülvén felette búsan, egyedül:
Hosszan merengett felbuzgó vizén... Szemében köny, és hű emlékezés, Ajkán sohajtás, e szótlan beszéd! S a csendes láz amelytől a virág
Elsárgult, lehullt a forrás körül: Alunni vitte a sápadt leányt, Legszebb virágot egykoron...! Sirhalma ott van a kuthoz közel;
Csendes már a sziv, csendes a vadon... Csak a forrásnak beszél halk nesze, De a bú okát nem beszéli el. A hegy tövén a régi forrás
Királykutnak neveztetik. És a vándornak, felbuzgó vize - Mely egykor jéghideggé borzadott - Szomját megoltja, és fogába üt...
Történetét elmondá a rege.
Cookies on Poetry Cove