Ki messze útra megy, bucsúra
Nyílnak meg ajkai;
Kinek tudnék én könyeimmel
Keblére omlani?
Nincs aki bánja távozásom,
Nincs aki emlegetve várjon!
Olyan vagyok, mint a vitorla
A zajgó tengeren,
Amerre a szél karja tolja,
Egykedvüleg megyen;
Hisz tenger mindenütt a tenger!
- És ember mindenütt az ember!
Virágos kertem! csak tetőled
Válok meg nehezen;
Tudom, hogy majd várod tavasszal
Ápolgató kezem!
S jó gazdád a világot járva:
Te boglyós lészesz, mint az árva!
Mesgyéiden a vadfolyondár
Átkúszik szabadon,
Csalántól elnyomatva sinylik
A szegfű s liliom;
Méh, lepke bokrodon le nem lep,
Méh, lepke eltévedne benned!
Az árnyékos gyepágy magában
Felmagzik, elvadúl,
Hol tarka álmaimmal élek
Megháborítlanúl,
S zománcot nyér a játszi képek
Fényétől a szinetlen élet.
Jaj annak, aki már nem érzi
A könnyek gyönyörét,
Szemem harmatja oly üdítőn
Foly e magányba’ szét,
Nem mutatom azt a világnak,
Hisz még bolondnak mondanának!
Mivelhogy tenger a világ, s a
Szív egy kicsiny sziget,
Mely háborgást lát csak körűle
Vagy sivatag vizet;
Zúg a tenger, - s rá gondja nincsen,
Mi történik a kis szigetben.
Nem várom én, hogy nyilt virágod
Legyen kórók helyett,
Megyek kis kertem! míg fehér hó
Borúl reád, megyek!
Mint a szülő, ki útra készül:
Elszökik alvó gyermekétül!