Ki a tágas, szellős szabadba! - Az emberektől elszakadva, - Föl a halomra, bércre föl! Hol a lélek szárnyát kibontja,
Enyhül az élet terhe, gondja, S hévsége nem tikkaszt, nem öl. Oh, láttam én gyakran ez oromot, Midőn lángolt, kéklett, borongott:
Ösmérem a zöld halmokat. Mulattam a vén cser tövénél. S bokor mellett, mit a kelő szél Rezzentve, játszva hajtogat.
Im a viszhang, kit játszi gúnnyal Egyik bérc a másikhoz útal, Mig elhal a szűk völgyeken. Im a patak, mely lomb között jön, -
Elvész alóla medre rögtön S lehull - tajtékba törve lenn. Ah. mégis új mind e jelenség! - Könnyed szabadság, büszke fennség
Veszen bűbájával körül; S mint a fürdő madár a habba: Az édes, a szent hangulatba Én lelkem új vággyal merül.
Erdőcsendben dalok csatája; Szines virág hímezve váltja A harmatgyöngyös levelet; Hüvös szellőt érzek fuvalni...
S igaz, mit a szó, csend sugal, mi Borong, fénylik, - jajong, nevet. Ha a fa szomszédján erőt vész: Magasságban, erőben ő lész
A táj csodája, dísze majd; A zuhogó ár szaggatásit Gyorsan hegeszti gyenge pázsit; Ha vész az ág, a törzs kihajt.
A tölgy, mit a nyár lomboz, ágaz, A kőszál, melynek homlokát az Ős, nagy idők korma lepi, A kristály lég, a messze látkör,
A fény, mely a mennyből alátör: - Mind, mind magasztos, ünnepi! Oh isten szép, szabad világa, Igazsággal, fénnyel megáldva,
Kútfejeid mily kiesek! Hol égő homlokom kihűlhet, Szivemre száll vigasz s üdűlet: Én kebeledre sietek!
Ezer csudával íme rakvák Az ég, a föld, e kincses aknák; S ha a lélek fenn, fenn ragad, Vagy a mélység fölé borúlok,
Hogy látok, értek és okúlok, Ugy boldogít e gondolat! S mint a buvár, ki hab közé dől: Él a fennről vitt tiszta légből,
Mig rá mélység s tenger borúl: Erőt innen kölcsönzök, innen! S mig lenn futok, küzdelmeimben Én lábam meg nem tántorúl.
Cookies on Poetry Cove