Két vár áll a rengetegben, Ember és zaj messze tőle; Árnyas erdő vette környűl S bűvös tájnak halma, völgye.
Hol sokáig él a harmat, Cseppje ifju, fénye tiszta; Nem szivják a nap sugári, Honnan jött, az égbe vissza.
Érez és lehel virág, lomb... A patakban pezsg az élet; Hall a föld; a bérci visszhang Egymagával beszélget.
Fényes árnyak tünedeznek, Mint a szellő elsuhanván; A forrásnál lágy kacaj zeng Láthatatlan lények ajkán.
A leomló zuhatagnak: - Vonva a nap tört sugára - Boltos ívét a szivárvány Mint varázskaput kitárja.
Cseng az édes illatos lég, Lomb és szellő játszva lebben, Tündérek tanyája a táj; - S a két vár a rengetegben
Bájos tündér által épült Csendes, titkos éjszakákon, Midőn hallgat s meghal a föld, S a halandót nyomja álom.
Aki jár a hold világán, És fellegbe, habba tűnhet, Kit a liljom szirma megbír: Mért alkotna földi művet?
A tündérnek két leánya Volt, halandó földi lénytűl; Életök félhalhatatlan... - A két csarnok nékik épűlt.
Hogy ha már a földiekhez Kötve vannak: nyitva lenne A két vár a két leánynak, Vigalomra, védelemre. -
Zöld halomtetőre épült, Hol a szűk völgy keble tágúl, S oly közel, hogy a madár-szó Áthallatszott ablakábúl.
Ablakában, csarnokában Láthatatlan hárfa zendűl, És beszélnek a virágok Boldogságról, szerelemrűl.
Csarnokában nincsen éjjel, Élet árad, úszik a fény; Felkél a szobor helyéről, Kőmellébe vér szökelvén.
Ilyen a tündér lakása, Fényes zengő csarnokával; Honnan egymást látogatni Keskeny völgyön lengnek által.
Egykorúak és egyenlők Úgy kellemre, mint alakra; És hogy egymást mint szerették, Példa rá az életalma.
Egy-egy almát adva nékik, Monda anyjok: e gyümölcsben Éltetek van rejtve, lányok! Őrizzétek gonddal, épen.
És a drága életalmát A leánykák megcserélték, - Jobban biztosítva hivén Egyiknél a másik éltét.
Ah! de ha szerelmi ügyben Magok közt a halhatatlan Lények közt is meghasonlás, Féltés, boszu, és harag van!
Lesve délceg szarvasokra: A vadonban szép vadász járt; Híves fűben és csalitban Vesztegetvén hajnal-álmát.
S hajnal álma nem veszett el... Szerelemnek lágy ölében Álmodott a boldog ifjú Édes álmat, kéjben, ébren.
Pillanatra látta egymást Tündér és vadász az erdőn; S a rövid találkozásból Hosszú, forró szerelem lőn.
Csendes a táj, nyugszik a vad, - Nincs az ív idegje vonva; Szép tündérrel kéjelegni Jár az ifjú a vadonba.
Most a szellős halmokon, vagy A forrásnál jönnek össze; Majd a titkos völgylugasban, Mely lombjával elfödözze.
És a boldogok között még A neheztelés is édes; Mert gyakorta ment panasszal Mind a kettő kedveséhez.
Volt, hogy egyik nem jelent meg, S úgy epedt a más miatta! Ez feledte amit igért, - Az szavát is megtagadta.
A tündér panaszkodott, hogy Kedvesét nem látta régen! Pedig nála volt az ifjú... - A boldogság feledékeny?
Ah! kellemre és alakra A tündérek oly egyenlők! A vadászt ketten szerették, S ő szerette mind a kettőt.
S feddhetetlen mind a három! Hű szerelmén a vadásznak, Titkolózván, a leányok Öntudatlan osztozának.
Miglen egyszer, a lugasban, Melybe árnyat búja zöld vet, A kedvessel andalogva... Meglepé a hölgy a hölgyet.
Kín, harag gerjed szivében, Féltés és a boszú lángja! S testvérének drága élet- Almáját a földhöz vágja...
S míg a halmon a gyümölcsből Terebélyes nagy fa támadt, Bíborszínü fényes alma Lepve rajta minden ágat:
A tündér alakja mint egy Rózsafelhő szerte foszlott... Megrendült a vár alapja, S összedőlött csarnok, oszlop. -
Ott van a két rom... felettök Törpe gyertyánbokrok állnak; Nevezvén a népnek ajka: Leányvárnak, kecskevárnak
Mert a tündér, aki bűnt tett, Hogy az almát földre dobta: Eltávozván a romok közt Jár-kel éjjel nagy kopogva.
Kecske lőn a vétkes tündér, Bűneért és bánatában, Mert a szép vadász szivében Iránta nagy változás van.
Kit birhatna: elfelejti, S vonzódást a holthoz érez; Hű, merengő fájdalommal Jár a tündér-fa tövéhez.
Sok szerelmes nézi e fát, Bűvös almát szedni vágyik; Úgy az, akit szíve óhajt, Híve lenne mindhalálig.
Cookies on Poetry Cove