Gyors ladik repűl a Balaton Habjain virágvasárnapon; Parthoz úszik játszi habfodor, Habfodorra dőlve fűzbokor
Jó barátok, - két halász-legény - Szívökben még ifju érzemény, Úgy eveznek a habok felett, Hogy dalolnak édes éneket:
Lány-kebelben vajjon él-e szív, Hű halászhoz aki volna hív!? És midőn a fűzes árnyiról Édes ének hangja visszaszól:
Meglepetve hallja mindenik, - A viszhang Tihany fokán lakik - S oly csodásan hangzik e fölött: Bús magányban él az árva szív.
Hű halászhoz, aki volna hív! Hang után a sajka partra köt. - Piros pünköst délutánja szép, Csónakon a boldog ifju nép,
Jó barátok, - két halász-legény - Szívökben szerelmi érzemény, Úgy eveznek a habok felett, Hogy dalolnak édes éneket;
Berki viszhang is velök vagyon: Dallos ajku szép két hajadon; Szőke egyik s tisztakék-szemű; Barna másik; - szőke, barna hű.
Mély habon törékeny sajka bár: Rajta boldog két szerelmi pár. Fölemészté önmagát a vész. - A leáldozó nap szánva néz
Széjjel a vert hallgatag mezőn, Melynek éke eltiporva lőn. Zúg a tó, zúgása gyászt beszél, S míg a part torúlt fövényinél
A haboktól tört halász-ladik Hulladéka partra hányatik, Sírva szólnak jámbor részvevők: Oh mi kínos véget értek ők!
Hullám-sírba szállni ah mi gyász! Csendes álmot, két ifjú halász! A koporsón leng a szomorú Rozmarinból fűzött koszorú;
Sír felé, mely végnyugalmat ad, Gyászkiséret csendesen halad. Lány-barátok gyámoló karán Kedvesét kiséri két leány:
Ah! a barna hangosan zokog, Tán a hű szív megrepedni fog? Míg a szőke hó-arcúlatán Köny sem ömlik a halász után.
Látja a nép, s mondja szüntelen: Nem siratja őt a hűtelen! - S földi baj hová pihenni tér, Végre a nép sírhalomhoz ér.
Most az első sírgöröngy lehull... S tört fohász kel a nép ajkirúl. - Ajka reszket... szíve elszorúl... S barna mátka gyám-karokba hull;
Száraz szemmel néz a szőke lány A kiszenvedt hű halász után. Látja a nép s mondja szüntelen, Hogy nem szánja őt a hűtelen!?
Szép szeméből folyva bánatár, Sírhoz a jó barna lány kijár; Könnyel a virágot - úgy hiszi - Rajta nem sokáig öntözi.
És a szőke oly ritkán megyen, Akkor is csak titkos éjfelen: És a nép még mondja szüntelen: Elfeledte őt a hűtelen!!
Messze tájon, bár körűltekints, Egy virág, egy fűszálacska nincs. Zúgva, - mint egy óriási kar - Hómezőt ölel fel a vihar.
Sírhalmot, mely hóval födve van, Igy szeretnék látni untalan, Gyász-fehéren, mint az arc s kebel, Hant alá kit most temetnek el;
Színtelen legyen, s kopár a hant, Hogy ne mondjon többet, mint alant, Mert csak szép hazugság a level, S a virág, kit fájdalom nevel. -
Bús szemed könyűje, szép leány, Hull-e még a jó halász után? Nem!... hisz a szív bármily jó legyen, Fáj, - de fájva függ az életen.
Kétszer zöldűl már a sírhalom, S emlékezet lett a fájdalom. - Mégis él az emlékezet, Lányka, mely a sírhoz elvezet?
Csendes álmot, két szegény halász! Szőke, barna lánynak gondja: nász; Kék köntöst ölt fel mosolygva ez; Szőke testén hófehér a mez,
S két menyasszony szívesen megyen Esküvőre a nászünnepen. S míg a barna láng-szerelme szól Mátka-léte boldogságiról,
Hant alatt lel néma, halovány Síri vőlegényt a szőke lány. -
Cookies on Poetry Cove