KÉT LEVÉL.

Kedves Florentinám! Mily jól esik nekem, A hosszú hallgatást hogy már megtörhetem! Oh mert sok éve mult, hogy, mint szél a habot, Egymás kebeléről az élet elkapott.

Tudod: mikép hagyók el az intézetet, Sok sziv hogy elszorult, sok szem hogy könyezett! Fogadtuk, hogy holtig hívek, jól maradunk, S közös lesz egymással örömünk s bánatunk.

Irt is már Nellike, Blanka s a kis Matild, Sorsát oly melegen s hiven tudatja mind; Szegény beteg Judit...! szegény megcsalt Teréz! Egynek egy, másnak más fájdalmas, vagy nehéz.

Én boldog nő vagyok, hálával mondhatom, Melynek könyje most is megcsordul arcomon; Vidám, derűlt az ég, - nem látok felleget... - De várj csak. Elmondok mindent, mindent neked!

Házunk nem nagy, de szép s elég kényelmet ád, Leveles, illatos lonc futja be falát; Közel rét és mező, - s bár szűk a láthatár: Szeretem e helyet, mint fészkét a madár.

Kertünkön át, hol sok s nemes gyümölcs terem, Patak fut vídoran a tiszta fövenyen; Partján a méhes áll, hol késő estelig Lágy zsongás-bongás közt a kas mézzel telik.

Melyre magam fonám a hajlós ágbogat: Az ismerős lugas hűs árnyékkal fogad; S oda velem, - mig künn a hőség égető, - A boldogság csendes, nyájas érzése jő.

Mindjárt a ház körül virágot ápolok, Kedvenceim: rózsa, viola s liljomok; Szeretem őket, mint szerette jó anyám, Kinek szavát most is még mintha hallanám:

Gyermekem! a virág olyan, mint az erény, Szép az kikeletkor, nyár- s ősznek idején; Ifju- s aggnak tisztes diszt ád és örömet, A sírig elkisér, a sírba is követ.

S lásd, én, ki voltam a »hét alvó egyike«, Megváltozám, s pedig nem hinnéd, mennyire! Szememből a hajnal első sugárival Az álom elrepül, s a szép reggel kicsal.

Népes majorságom már szálldos, hí s keres; Kedves galambjaim, - mind oly szelid, kezes, - Karomat, mig búzát vetek, vetek nekik, Köszönve s kérve is gyöngéden csipkedik.

Azután végezem a rendes házi bajt, Mely édesen izgat, mig erre s arra hajt; S e kedves baj: sárkány, az a mesebeli, Hármat lát nőni, ki egy fejét leszeli.

Így telnek napjaim, élményim ilyenek, Mindenben örömet lelek, mint a gyerek... Aztán következnek: himzés, könyv s a lapok, De Istenem, gyakran mily lassan haladok!

S midőn a zongorán átfutnak újjaim, Bús, szemrehányó hang szólal meg húrjain! Mert most is bár öröm s élvezet játszanom: Mégis nem fáj nagyon, ha tán nem játszhatom...

Van szomszéd, ismerős - sok jó, művelt család Barátsággal fogad s szivből örvend, ha lát; Mégis, bármint maraszt a szívesség szava: Ezt súgja valami nékem: haza...! haza...!

S ne csudáld, hogy helyem másutt én nem lelem, Csak otthon, otthon van világom, életem...! Minden oly szép s igaz belől e kis körön, Gondoljam képeit együtt bár, vagy külön!

Mellettem két piciny angyal mosolyg, repes... Férjem kissé heves, de jó, müvelt, nemes; Ő hűn szeret, vezet: - s beléfogózva én: Nyugton s vígan megyek az élet mezején.

És tőlem óra, nap elmúlik szaporán, Elébb, hogy elmémben megjegyzném s felrovám; Egyedűl azt tudom, hogy volt és elrepűlt, S nem hozott bánatost, nem hagyott keserűt.

Ifjú ábrándimon gyakorta nevetek! Most a szép föld... s nem a magasló fellegek... Az ág fennáll, mig csak virággal van teli, S lehajlik, ha édes gyümölcsét érleli.

De oh én csevegő! most vészem észre csak: Mily hosszú e levél s mikép megkínzalak! Ám boszuld meg magad: - mert megboszulhatod, - Legyen kétannyi, mint levelem, válaszod!

Vagy inkább jőjj magad, kedves Florentinám! Az évszak oly kies, az ég s föld oly vidám... Tedd boldogabbá még, ki távol és közel Téged teljes szivből szeret, csókol s ölel...!

Édes Zsuzsi! Már-már feledém leveled - Mert a mélyelműség elszórt s könnyen feled, - Azonban rendezvén ma íróasztalom: Reá akadtam s így megválaszolhatom.

Irigyleni semmit nem szoktam senkitől, Te vagy csak, magadra iríggyé aki től. Te, kit csudás végzet kegyel s hord tenyerén, Elégűlt sziv! hisz ez ábrándkép, tünemény...!

Oh, hát mi itt alant szerencséssé teszen: Langyos, polgárias, köznapi érzelem! S ki fényes átokúl merész vágyat nyere, Küzd s meghal, - számára nincs itt egyéb csere.

Lásd, az én életem izgatott, keserű, Szaggatja májamat egy éhes keselyű; A cél nagy és merész! - s bár szól egy hang: remélj! Mégis gyakran vagyok meghasonlott kedély.

S ha a földet s eget ostromlám hasztalan: A költészet karja közé vetem magam... S enyhülök, ha élet, világ s társadalom Ellen haragomat abban kionthatom.

Igaz: nagy tért nyertünk pár rövid év alatt, - Bár még nem rontánk le sok gyűlölt közfalat, - S a nőnemnek, amely futvást halad vele, Mindent meghoz lassan a kor jó szelleme.

Kegyelmed, asszonyom, voltak a nagymamák: Anyáinknak már a tekintetest adák; S mi széltiben vagyunk nagyságos asszonyok... (De hát később, midőn minden cím elfogyott...?!)

Im az irodalom! Azzal féltékenyen Egyedáruskodott az önző férfinem, Körűlte kétszeres futó árkot vona, S igy lőn hír, dicsőség az ő tulajdona.

Hanem megostromlá sok bátor Amazon, Nyitvák a sorompók, s most ki s be szabadon...! Eldob tűt és guzsalyt, s ide gyűl valahány »Szellemdús hölgy« vagyon és »lelkes honleány«.

Album, naptár, hír- és divatlap egyaránt Szolgálnak toborzó és táborhely gyanánt; A szerkesztő urak, e fehér négerek, Szolgálják s őrzik a páratlan sereget.

Körűlte! mig el nem pusztúl egymásután A férfi-iró, ez utolsó mohikán! Semmit se tesz, hogy a kritika még huhog, Kihullt kezéből a mindenható sulyok.

S ime, mint von s hódit a szellem ereje: Szobaleányom is írónővé leve... Rébuszt csinál; - a sakk-talányt megfejti mind Igy nevet s jutalmat nyer lóugrás szerint.

De a verset, lyrát megtiltottam neki, Azt irok én; - őtet a próza illeti; Vidéki színügy, vagy levél s más függelék, Hasonló állású személyeknek elég.

Különben, használom a szerkesztés körűl, Ha majd a »Hölgyderü« világ elé kerül; Iránylap lesz. - Hangja: mint villámcsattanás, Jelszava: jogegység, vagy végelszakadás!

Itt hát mégis nyerénk, tagadni nem lehet, De ép olyan fontos kérdés a viselet; Hah! a csúf-nem ugyan ajkába harapott, Hogy elvettük végre tőle a kalapot!

Közös már szür, mellény, pitykés dolmány s egyéb, Oh, az egyenlőség gyorsan előbbre lép! Ki most az utcán a másik után megyen: Fiú, vagy lány amaz? nem tudja hirtelen.

Részünkre minden perc több-több előnyt csikar; A pórias csókot száműzi a szivar... Sok előitélet elmúlik és kivesz... A házas életben sincsen már annyi fesz...

Mindezért küzdök én, mint egy nődalia, Mégis mint ver, sebez a rágalom nyila! De semmi nem képes megtántorítani... Vádló s vád nyomorult, kicsinyes, köznapi!

Szememre hányják a közlelkek, hogy a ház Engem mint asszonyát, nem dicsér, de gyaláz; Hogy nincs itt szorgalom, rend, nincs jóllét, se csín, Egymásnak láb alatt van benne nagy s kicsiny;

Hogy aprós gyermekim vásottak, szennyesek, Ahány, annyifelé hányódik, tévelyeg; Este a konyhában s a kertben alszik el, S gondot rájok csupán a jó Isten visel...

De kérdem én, hogy e magas tulajdonok, E fényes égi láng, mely keblemen lobog, Azért advák-e, hogy nagycélu életem Mint dajka s kulcsárné kelljen eltöltenem!?

Ah, mily nép s felfogás! de legfőbb kínom az: Hogy ez az ember is örök zsémb és panasz... Úr, gondoljon rá, ha hiány van ott, vagy itt, S ne rontsa lelkemnek szent kínu gondjait!

De ő szellemszegény, nem fogja fel becsem... - Reám nem is volna méltó egy férfi sem! Heves, komor s gyakran elzárkozik magán... Gyanúm, hogy ő iszik s játékos is talán.

Bár csel, bün, gúny vigyorg reám mindenfelől: Megyek az úton, mit nagy missióm jelöl; Azon más semmi, csak halálom lenne gát! Hanem már késő van... virad... jó éjszakát...!