Fejlő virágait,
Napkeltekor s nap alkonyán,
Hű gonddal öntözé
Csergő patakból a leány.
És ők feldiszlenek,
Nyilt kelyhökön foly illatár,
De a leányka szép
Arcán a legszebb rózsapár.
Igy elfut a tavasz,
Az ég-király magasbra hág;
Újító víz után
Epedve hervad a virág.
S eljő a hű leány, -
Szép arca oly sápadt-fehér -
Bágyadt virágitól
Az ösmerős patakhoz ér.
De ah csalárd remény!
Felitta azt a nyár heve,
Zöld partja színtelen
Felégetett kopár leve.
Nem szól, csak egy szelid
Mosoly vonúl az ajkakon,
Mint alkonyatkor a
Búcsú-sugár a hegyfokon.
Az ellankadt virág
Gyászos sejtést idéz elé;
De a beteg leány
Bizton tekint az ég felé.
Míg kétszer éj leszen,
S derűl reá fel a korány:
Szomjú virágival
Haldoklik a szelid leány.
És amint harmadik
Nap éje jön: borul az ég,
Ujúl az éltető
Esőt szomjúhozott vidék.
S im a virágsereg
Mosolygva ég felé tekint;
Cseregve jön s szalad
Az enyhadó patak megint.
De alszik a leány,
S a gyászfüzér virágibul
Egy árva rózsaszál
Az ápoló keblére hull.