KENYÉRKŐ.

Az Isten a szegények részét A gazdagoknál tette le. Ha földi jóval meg vagy áldva, Akkép sáfárkodjál vele,

Hogy megszegjed az éhezőnek Isten nevében kenyered; Máskép bizony fogsz tenfejedre Gyűjteni eleven szenet,

Mint az, kinek dolgairól A kenyérkő regéje szól. Ki megigérte, hogy el nem marad A vetés és az aratás:

Elhozta ismét a meleg nyarat. A földnek népe nagy vigan arat, És egymást éri a rakás. Kalászban áll a messzi tér,

Megáldva van völgy és halom; A hál’adás az égig ér A szíveken, az ajkakon. De mint a dús földek között

Ugaran áll egy-egy hasáb, Szúrós iglic tengődik rajta, A fü elsül, amint kihajtja... Pedig tőle feljebb s alább

Áldás borít minden rögöt: Azonkép van, ki bús, levert, Ki nem takar gazdag kepét; De szorong és kételkedik

Övéinek sorsán, - pedig Adott az Isten, van elég! S az ég és föld örömre kelt. A szegény ez, ki egy év óta

Betegségben nyomá az ágyat, Bár az Úr életét megótta Erőtlen a lázár, most lábad, S tehetetlen még a munkára, -

Az inségnek zord képét látja: Már most sincs mit enni... Hát majd télen, télen! Aprós cselédivel

Meg kell halni éhen! Mégis kimégyen a mezőre, S megáll a földön, hol a gazdag A kereszt árnyékába dőlve

Nézi: kepési mint aratnak. És amint ered a Szegénytől ily beszéd: ‘Az Isten áldja meg munkáját, emberét!’

Fejével rábiccent, Hanem semmit se szól, Nem látja a szegény kérő vonásiról, Sem pedig a lelke

Meg nem súgja neki: Hogy a gyámoltalant föl kén segíteni. De a szegény áldó szavának Az a hatalma van,

Hogy ma többet levágtak tízen, Mint tennap hatvanan. A szegény a gazdag telkére Másnap megint kiváncorog,

Hol kévét kötnek, kalangyáznak, Minden sürr forr, ég a dolog. És ekkép szól: ‘beh boldog, Istenem! Ki kereshet, dologhoz láthat,

S kiéből más szegény is élhet; Szépen adott Isten tenéked... Szaporítsa még többre nálad!’ De a szemérmes szegény szavait,

- Aki nem kér egyenesen - A fukar állat most sem érti meg... S a beteg búsan elmegyen. Azonban szava csudát tesz megint:

A gazdag ember kalangyája, Mint egy magas bérc olyan nagyra nő, Elbámúl rajta, aki látja. És amint falatozni kezd

Az óriás asztag árnyában: Kenyere is, mint egy halom, Olyanná domborúl csudásan. S amint java megnő ekképen:

Ugy fuvalkodik fel lelkében. És a szegény mond a fukarnak, - Harmadnap is hozzája térvén, Mivel szükség, éhség erőt vett

Pirúlásán, szégyenkezésén: - ‘Ki megtartá az elvetett magot, S reá nevelő időket adott; Ki a kalászt megáldá, - nem tevé

Aszály, jég, sáska által semmivé; A takarónak ki adott erőt S ki által javad ily tengerre nőtt: Gazdag! az Ur nevében kérlek,

Nehány kévét adj a szegénynek!’ »Mi gondod rá, felelt az mérgesen, Mi adott, mit nem a jó sors nekem? Nem ácsinkózom a tiedre én, -

Jó volna hízni a más kenyerén! Ki táplálja az égnek madarát: Ha megteremtett, legyen gondja rád!« A szegény szivét a gonosz beszéd

Mint éles tőr járá keresztül... S elkeseredvén, átokra fakad: ‘Nohát válj kővé mindenestűl!’ S mig kővé vált kalangya és kenyér,

És a gazdag ültő helyében: Ki táplálja az égnek madarát, Atyja lőn a szegénynek, - s a család Jóvoltából nem halt meg éhen.

Az a kerek halom pedig, Mely volt a gazdag kenyere, S melyről emlékszik a rege: Kenyérkőnek neveztetik.