KÉK IRINGÓ.

Szerelem! éltünk napvilága...! Szivünknek kéjes kínos álma! Feneketlen bübájos örvény... A mennyből gyujtó tűz, ölő fény!

Boldogságodnál, ami által A halandó az égbe szárnyal, Melyek sötét pokolba dobnak: Gyötrelmeid csupán nagyobbak!

Két szép virág: iringó s a kék Liljom, egymást régen szerették; A föld szinén zengő tavasz van... Ifjuság, élet a tavaszban!

Kik a liljom körűl virulnak: A kert virági szépek, dúsak. S iringó gyakran látva őket, Lelkén ábrándképek szövődnek...

S ki oly feltűnő szinre, bájra: Leginkább a rózsát csudálja; És álmában is, napfelköltig Csak a rózsával tépelődik.

A kék liljom gyöngéd szerelme Nem költi boldog érzelemre, Derűlt nyájaskodási annak: Kelletlennek s terhére vannak.

Mert ilyen a szív...! boldogság van Meleg keblével birtokában: S keresni azt, egy kába álom Hurcolja messze puszta tájon.

A vágy a szívben rejtve mélyen. Mint a gyökér a föld ölében; És bár sokáig ottmarad: - majd Kibúvik onnan s lombokat hajt.

Szeretvén a kacér virágot: Iringó a rózsához vágyott; És lángoló vak szenvedélye, Tüskés karjába vitte végre.

Az esthajnal szelid világa Ellobbanván: az éj beálla. Iringó s rózsa a nagy éjben Kéj-mámorban valának ébren...

S az éj rövid volt... a gyönyörben Gyors szárnyakon az óra röppen; Az ég már szürkült támadatrúl, Hogy a kalandor visszafordúl.

És a virágágyat beérvén: Hol a liljom szenderge békén, Rengvén a lágy hajnalszellőben... Kebléhez szoritá erősen.

Nem azért, hogy tán még szerette, Csak szilaj tüzben gyúlt ki kedve, Hogy amely fonnyasztá éltét: Szerelme, vágya boldog célt ért.

Hogy lázasan keblére zárta, Felébredt megcsalt hű virága, Sikoltás hangzott gyönge ajkán... S iringó - holtat tarta karján!

És a kalandor küzd magával: Mi történt itt? miért? ki által? És merően a holtra bámúl... Hogy választ nyerjen ő magátúl.

De most mindent tud! - karja, keble Szúró tüskével van belepve...! A tiltott kéjelgés ölérűl Hozá gyilkos, gyötrő emlékűl!

Hűtlen sziven nő szúró tüske. A liljom keble általütve...! S a gyilkos, szive vérét kéken Magán hordozza életében.

Sőt midőn már kóró, kiszárad: Befutván a sik puszta tájat, Hol a szél holtan űzi hajtja... A kék vér és a tüske, rajta.

A sirnál mindent elfelejtünk, Mi kéjt, vagy kint adott az élet; Csak a szerelemnek nincs vége, Sugárzó, vagy setét emléke,

A más világon is kisérget!