Halál, kit a szív most fél, majd remél! Benned ketté-szakad minden kötél, Az édes, könnyű s rózsából fonott, S az, mely szorítá a nem-boldogot...
- Légy áldott, hogy e házhoz eljövél! Férj és nő fekszik a ravatalon... Fájó jelt hagyott a holt ajakon A szó, melyet utószor rebegett...
Ifjak voltak még! - a te remeked Ez a látvány, oh mentő hatalom! A két szív, midőn megösmerkedék, Nyilt, fényes, dús volt, mint egy szép vidék:
Szeretni egymást bárha tiltva lőn: Szerették egymást titkon, vágyva, hőn, Mig a szent frígyet oltárhoz vivék. S mondák: most el...! Szűk völgyben, szigeten
Kicsiny kunyhó s a boldog szerelem Mindent, mindent megadni látszanak... Mig az élet, e kényúr felkacag A szép álmakra gúnyos-hidegen.
Mi éri az új lombot, mely a fán Csalárd verőfényben kihajt korán? Jőnek a hideg, deres éjjelek... A két sziv a lomb sorsát érte meg
Az élet metsző, hideg nyomorán! Még küzdve, rogyva sok baj s gond alatt: Fentartá egy-egy nyájas gondolat: Ez bátorítgatá amazt, ha félt,
Hit tördelé a bú nyilán az élt, - De végre az erő s hit kiapadt. Szegény kis nőcske...! Mily sziv-rengető Arcán az a gyermek-mosoly s redő!
Mily kín: a hívet s küzdőt látni, hogy Nyomort s gyászt nyervén díjúl, lelke fogy S a csapkodó hullám fejére nő! Mit kérne még a szív? itt a határ,
Hol a reménység vétek volna már, Hol a világtól elfordúl a szem, S nem lenne jó kért boldogsága sem, S a fáradt lélek tisztább üdvre vár...
Éj van, - a szobát mély csend lepte meg, Nincs ki ápol, vigasztal, kesereg... A mécs-láng csendesen hajlongva ég. Éltét önszelével hosszítja még,
Éj, kín és magány... szegény betegek! De jő a kedves vendég: a halál, Békét hoz s a harc nyúgalomra vál... Légy áldva, hogy küzdelmünk vége lől!
Hová is futnánk az élet elől, Hová, ha abban te nem állanál!? Megszűnik bú s kín, mely földig vere, Mi volt lelken, testen átok s tereh;
S csak a mulandó vész el kezeden, De megmarad a hűség s szerelem, - Sőt általad lész örök élete!
Cookies on Poetry Cove