Szép nap viradt fel Széphalomra, A honra szép, nagy nap viradt; Zendűljön és lapály víg zaj miatt! Az őszi lomb sárgán omol bár:
Mulasson itt élet, mosoly! Rózsát hozzon a vad folyondár, Mely e mohos sirkőre foly! Ki nyugszik itt, csendes ligetben? -
A sokaság ösméri jól, Mely erre néz s tolong lélekben, A négy folyam tájékiról. Eljutni oly könnyű idáig!
Az ég a sirhalom felett Örök fényben dereng, világlik... Mig a föld vérnyommal fedett. Mert érdemére halhatatlan,
De nem várt rá virágos út; Vérzett nehéz viadalokban, - Felé ezer hullám tolúlt, S mig folyt - sokáig folyt - az élet:
Viszály nem szünt, hab nem lohadt; Pazar kézzel hinté a végzet Lábához a sárkány-fogat. A törpeség, a bűn, a vakság,
Agyarkodott, ment ellene; Szégyenlék őt és megtagadták Kik egy vérből voltak vele; S élet, világ mit tőle megvont:
Tán tűzhelyén föllelve lőn? Ült homlokán itt is rideg gond... - Örök felleg, magas tetőn. Ki jő s profétál, bére: vad méz,
Szőrköntös és - fejére kő; De mégis, hogy nem értik, az lész A gyilkoló, a leverő! Itt sem maradt el átka, sérve. -
Majd nyomta a börtön fala; De itt is csak céljának éle, Mivel ő »hív és nagy vala!« S vajjon mi, - kik ma ünnepelvén
Emlékezünk, álmélkodunk -: Busúlásnak szóljunk-e nyelvén, Zöld mirtuszát lépvén magunk? Hozzá vigyük mult szenvedésit
A mennybe föl s a föld alá? Fájlaljuk, hogy fényben nem élt itt? Midőn ő azt »nem fájlalá!« Nem, nem, Dicső! mi büszkeségünk!
Öröm zendűl az ajkakon! Dicsőséged, melyről beszélünk, Kínt, életet zománcba von! Hiszen - mikép zord fellegekben
Küld újitó esőt az ég -: Átokszerű küzdelmeidben Ez a nemzet megáldaték. Volt úgy, hogy ez feledve kábán,
A nyelv, a hon mi szent nevek: A siető enyészet ágyán Lőn öntudat-vesztett beteg; Támadt igaz, ki hangosan szólt,
Epesztvén a nép bűnei... De - mint a szívütés az alvót - Nem birta azt felkölteni. Te megjövél, - szeretve jobban
A hon ügyét, mint tenmagad! - S az alvó tűz gyors lángra lobban, A lélekzet megint szabad. Az első hév eszmélet óta,
S hogy fürteid már fedte zuz: Lelket lopál veszőbe, holtba, Te új, dicső Prométheusz. Nem állottál a nyelv ügyéhez
Hideg, gyarló kézművesűl: De mint akit tengése vérez, S virúlatán függ, lelkesűl. Ástál, - sok kincset rom fedett el -
Sokat teremte szellemed, S az ó erő uj kellemekkel Testvér gyanánt ölelkezett. Ura a dús, de zord anyagnak,
S az izlésnek nagy mestere! Hő csókjától a Géniusznak Lelked kettős kegyet nyere! Kezedben a kőből szobor vált,
Min ült merész kecs és szabály; A szó hő dalba hangozott át, - Nem csak bányász, müvész valál! A szép közös kincs: - érte mentél
Élő és holt népek közé. - Kisded elmét karodra vettél; Az álmost szód ösztönözé. - Lelkednek, szent, izzó hevétől
Érdek, harag széthamvadott... Kiáltván az oltár kövéről, Oda gyüjtél lelkest, nagyot! És zeng apáink drága nyelve!
Ingó szellő, zugó vihar, - Mi szép: gyöngéd érzést lehelve, S midőn a harc terén rivall! Élet - halál, bú - s kedvre megnyer,
Igéiben bűbáj lakik... Behat, mint a kétélü fegyver, Mind a velők oszlásáig! Zeng, és mi élünk...! annyi villám
Nem sujthatá le a magyart; Velünk az ég kegyelme nyilván... S őrlelkeink véd-karja tart! Élünk, élünk...! s milliók remélnek,
Vevén ajkad nyilt jóslatát: Mellyel népünk’ nagy, büszke népek Müvelt sorába állatád! Oh Szent! melyért küszködve éltél,
- Sorsán kiontva lelkedet, - Ez ünneplés öröm-tüzénél: Lásd nemzeted, halld nyelvedet!! Mi üdvadóbb: az égi pálma,
Mely ott borítja fürteid? Vagy ez a nép, mely itten áll ma? Vagy ez a hang, mely istenít? Igaz valál, - emléked áldott!
Haló-földed szent, éltedért; Szűlt sok jelest, nem szülte párod Egy század, míg végére ért; Mit mondjunk jőve hült porodhoz?
Áldás és fény nagy neveden! S amely nyelvén s lelkében hordoz, Áldás és fény a nemzeten!
Cookies on Poetry Cove