Künn a télnek vad viharja Futja bé a láthatárt, Ércfagyával minden élet Néma sír ölébe zárt;
Mégis engem tűzhelyemnél Vídor érzet karja vár, A sötét bút elröpíti Lángja és a tölt pohár.
Bár üvöltsön ablakomnál Mérgesen a puszta-szél: Kandallóm nyájas tüzénél Bősz dühétől kába fél;
Kis tüzemnek nyújtok ujra Táplaszert, ha hamvadoz, És közel vonúlok annak Vígan égő lángihoz.
Akinek sors-förgetegben Enyhet ad belérzete, Csöndes az, bár sújtsa porba Sorsa kínos végzete:
És ha a kebel nyugalmán Bűntudat viharja dúl: Béke annak a dicsőség Fény-ölében sem virúl.
Mert az üdv és kín csiráját Rejti a szív; mindenik Balga vagy jó tettek által Gazdagon gyümölcsezik:
A szelíd erény jutalmat, S a galád bűn benne lel. Ember, őrizd! - drága kincsed A mocsoktalan kebel.
Engem - hála végzetemnek! - Nem kinoz kül- s belvihar, És letünt életkoromnak Bús emléke sem zavar;
Bár szegénynek szűle a sors, Nem nyilik panaszra szám, Kandallóm előtt derülten Szívom füstölgő pipám.
Kis körömben bárha nincsen Nagyvilági csalfa fény. Ámde békém lágy öléről Nem riaszt fel durva kény.
Vágyaim túl nem csapongnak Helyzetem kimért körén: Kincsre, fényre nem sovárgva Enmagamba’ boldog én.
Kívül a tágas természet Sápadt arcán nincs virány; Árva a völgy, lombok árnyin Nem dalol víg csalogány;
És - ki hinné? - szűk körömben Bájoló tavasz virul S int felém, a rám mosolygó Lyánka bíbor ajkirul.
Hólepeltől fedve a föld; S míg alatta csöndesen A kifáradt élet álom Hallgatag keblén pihen:
Én körültem rózsa-kedvben Víg barátok hangja zeng; S tölt pohárunk egybehangzó Érzemény közt összepeng:
Éljen a Hon! egyesűlés Szent tüzétül összeforrt Tetterő a szétvonásra Hozzon gyász halotti tort!
Végig éljen a barátság, Földi létünk fűszere! S véle a bor, búcsatákon Győzedelmes fegyvere!
Míglen a tél vad viharja Futja bé a láthatárt, S a tavasz virágözönnel Nem teríti a kopárt:
Kandallómban égjen a tűz S játszi lángja verje szét A körűlem tornyosúló, Kedvölő bú fellegét.
Cookies on Poetry Cove