Kit növelének tengerszigetben, sugáros ég alatt: Magyar királyné szép életének fonala megszakadt; - Mig Kálmán a férj, kelet határán visel kemény hadat. Fáklyák lobognak, bevonva a fal, mint az éj fekete,
Nép veszi környül s mély csend az ágyat, mit a halál vete, Csak a bölcsőnek - István s Lászlóval, - hallik rendülete. Követ megindul és gyors futásban ló ló után kiáll; Bánat nyilától találva szivén, jön az özvegy király,
S könnyhullatásban s imádkozásban ül kis árváinál: Oh, hogy ki szűle: nekem s a honnak Föl nem nevelhetett! De megnyugodván, csak benne bizom,
Ki vesz s ad életet; Mutatva kit, hol: hitvest parancsol S anyát anya helyett! S megyen Kievbe zászlós urakkal, háromszáz jó vitéz,
Orosz herceghez, ki ő leányát Kálmánnak adni kész; S Prezlava menten szép Magyarország nagy királynéja lész. De honn alig van, méltó gyanú kél: hogy feslett és gonosz, Nem jöve tisztán: új, szertelen gyászt udvarra népre hoz;
Pirító szégyen s harag szegődik király fájdalmihoz. Busít, ha szomszéd s hűtlen frigyes sért, Dulván ez itt, az ott; Gyászolja szívem, hogy halva hívem,
S öcsém föllázadott! De nem tür házam, királyi ágyam, Szennyet, gyalázatot!! Kisütni a bünt: vannak serényen papok, birák ezen,
De álnok a nő és mindenekben ő tagadást teszen; Ártatlan erkölcs tanújakép ejt könyűt a csalfa szem. Tűz-, víz-próbához, király törvényén lőn ép szorosb az út; A régi rosszat még áhitó nép nem kér-e ily tanút:
Asszony, királyné, - bár érdemetlen - tüzes vashoz ha nyúlt? Ő tisztaságát a hercegasszony vitatja ujólag És a király szól: - mig oldogatják az ügy göcsét sokak, - Istenitélet! - nő sorsa végett
Vivjon meg két lovag! Vivók kiállnak, nagy, hosszu dárdát emelve fegyverűl, - Itt a prisztaldok, tovább a népség vevén őket körűl; - S egy pillanatban két dárda csonkul, s két vivó leterűl.
A nép eloszlik nagy bámulatban; - már a nap is lement; De Kálmánt ébren s mély gondolatban látá az éji csend... S a vádlott szólni igy hallja reggel: - trónján szemlélve fent: Nagyváradon van sírboltba téve
László a hős előd. Érintse jobbod: (mely a koporsón Lefügg), a szemfedőt... És mondva: tiszta! úgy térj te vissza,
Isten, világ előtt! Váradra jutván: kétség sötétlik a nő vonásiból, A márvány-kocka fel van feszitve... ott a sírbolt alól... Lassan leszállván: mozdul is ajka, hanem semmit se szól...
Tanúi látják: nagy tusakodva s fehéren, mint a fal, Rögtön reájött megnémulásnak küzdvén borzalmival... Majd térdre roskad, majd hangja megjön, - s legott magára vall. Így, hazaküldvén a becstelen nőt s a véle jött vagyont:
Újabbi násznak reményiről is Kálmán király lemond. Édes honára s két kis fiára vagyon lelkébe gond! Két kicsi árvát Istenre bizván és hü szolgáira: Kardot ragad s megy... - reszkess uradtól, pártos Dalmácia!
Sisakja fénylik... a toll fehérlik... vágtat a paripa...
Cookies on Poetry Cove