Jöszte kedves, járjunk egyet a mezőben!
Ugy sem soká mosolyog az ilyen zölden,
Nem fedez be hűs árnyával a fa lombja,
Őszi szellő, deres éjjel
Megsárgitja, földre ontja.
Adjuk át egy lágy rengésnek kebleinket,
E méla-bús őszi világ úgy megillet!
Hogyan küzd a hervadással a virúlat...
Másod-virág nyílik a fán,
Mikor zörgő cserjét hullat.
Gyülekezik már a fecske, megy a gólya,
Hova mennénk kedvesem, ha szárnyunk volna?!
Nem repülnénk úgy-e messze? itt maradnánk?
Hervad a táj, - de itt mosolyg
Szép emlékben a tavasz ránk!
Minek szállna vágyó lelked messze tájra?
- A boldogság nem idegen föld virága! -
Itt repkedjen kedveseid közelébe,
Mint a madár a fa körűl,
Amelyen áll kicsi fészke.
Hamuszin köd ereszkedik a határra,
Fénnyel szegi be az őszi nap sugára,
S néma, kopár tájak felett elhuzódván:
Aranyozott szemfedél a
Hunyó élet koporsóján.
Fáj-e neked a táj képe ily halványan?
Nem gondolsz-e tenmagadra a virágban?
Mikor te is így borulsz a hideg földre,
Ha megválunk majd egymástól...
Én a bús ág, te a zöldje!?
Ez a halvány, bucsúzó kép, ah ne fájjon!
Gyönyörködjék lelked a szép őszi tájon,
Hol körül egy fájdalomban édes vágy fog:
Ez a halál költészete,
Ez az élet felől zálog!
És legyen bár hidegült a földnek arca,
A fagyos tél hóleplével betakarva:
Akkor is szép mély álmában a természet,
Ott rejtezvén kebelében
A melegség s örökélet.