A halmon, melyet zöld erdő ölel, Két virág lakott egymáshoz közel; Az izsóp egyik s a vadviola, Mind a kettő kivándorlott vala.
A kertben jó volt dolguk. Dudva, gyom El nem nyomá a virágágyakon. Hőség s hidegtől óva, - szomjatag Fejökre fris vizet locsoltanak.
De mivel rólok a kertész keze, Minden túlhajtó lombot lenyese; Ábrándozók, elégületlenek, S megúnják a jó kerti életet.
El a mezőre! a szabadba, hol A csermely ömlik s a madár dalol! Szabad természet, te légy uj hazánk, ‘ Hol a kertész kezét nem nyujtja ránk.
A két virág a bérc lakója lőn, Ott tengenek halványan, szenvedőn. S ha csendes est van s a vész nyúgoszik, Borúsan hangzanak panaszaik:
Még sem nekünk való ez a vidék! Hol a szegény virág kifagy, kiég; Hátunk megett magas vadon hegyek, Mik idecsalják korán a telet.
A lég oly éles, a föld csupa kő, - Virágok helyett gyér mohotka nő; Rosz illatú belend, mérges növény; S kék gomba támad a fáknak tövén.
Valamennyi szél s vihar itt lakik, - Ugy bömböl, ugy zúg késő hajnalig! A kertben díszlénk, itten elveszünk... Ez a vad vidék nem való nekünk!
‘S a boldog kertet mikor hagytad el?’ »A menyegzőkor!« - az izsóp felel. ‘Oh én elébb! ugyan mondd el nekem: Mi történt aztán a bús éjjelen?’
»A fénysziromból mi lett, azt tudod! S hogy tőle a násznép széjjel-futott. De a vakand, ki ott kertész vala Hogy járt, midőn vadrózsa meghala?!
Ott kuttogott a sűrű fák megett, Midőn a véres gyilkosság esett; A hívó szélnek ily választ adott: Mi baj, mi baj? rövid-látó vagyok!
Pedig mindent tudott, és látta jól Az eseményt a fák homályiból; A parlagrózsát ép ő adta ki: Szép vőlegény, jer! itt vár valaki...
De meglakolt, mert elsülyedt; - setét Lyukakban tölti kínos életét. És amikép hazudta egykoron: Rövid-látó lett s él csaknem vakon.
S mint mestersége vala idefenn: A földet ásni, túrni kénytelen; És élte, e haszontalan dolog Miatt, folytonos veszélyben forog.
S a kert, mely akkor csaknem puszta lett, Kiheverte a fájdalmas sebet; Azt mondják: most még dúsabban virúl... Mért is jöttünk el onnan botorúl!?
Mi boldogítja vagy szenvedteti Az embert: a szív s annak érzeti! Mert fény és árnyék, bánat és öröm, Együtt lakoznak minden földövön!
Maradjon itt a vadbérc és a hegy!« S a két virág a kertbe visszamegy; Köszöntvén őket a virágsereg, Szivesen látja a megtérteket.
A bokros izsóp és a viola Azóta ismét a kertben lakik; De látszik a teljetlen violán A falusi élet mind e napig.
Cookies on Poetry Cove