IKARUS.

Vergődöm a tenger dagályán, Sirom nem lát remegni gyáván, Bátran nézek bele... A mélységtől sem fél, ki, mint én,

Föl a napig repűle szintén, És nem szédült feje. Fent, fent valék... alázuhantam! Elmulhatok: megvan jutalmam;

Jelezve a siker... Szép: akinek jut a dicső vég, De azzal is köz a dicsőség, Ki gondol, kezd, - ki mer.

Ülénk a bús sziget homokján, S a vízre bámultunk... okolván Sokért a végzetet; A túlpart...! tenger nyomta távol,

Mit nem repűl át, meg se lábol, Ki földre született. Repülni...! hah...! teremts magadnak, Mit természet, sors megtagadtak!

S én, - szárnyat alkoték; A föld szinét elhagyva lábam; Győzelmi zaj hangzék utánam... - Hódítva volt a lég.

A szárny emelt, - vágytam s repültem, Lázas gyönyörtől részegülten, Nem félve, látva bajt; Fent a magasban, mind magasbban,

A föld fiát hogy béavassam A lég titkába majd. De, - illetvén, mi illethetlen: A büszke nap boszús-ijedten

Kél, üldöz és nyilaz... Szárnyam sivít, izekre tágúl. S leválik... a tüzes sugártúl Megolvadt a viasz!

... Vergődöm, - vívok szél- s dagállyal, De rajtam új kéj futkos által: Mily fennség...! mily esés...! Hogy ezt felejtéssel takarja:

Tenger mélysége, ég haragja, S vesztem: - mind mind kevés! A hullám a száraz felé tart, S titkát fű-fával közli a part,

Énekli a madár; Völgybe s oromra könnyen ér el, S a szívbe szállván ingerével: Tenyészt, mint napsugár.

Élet jön a meddő szünetre... A gondolat meg van születve, Nagy, munkás és örök; Leend sok, aki fenn se szédűl,

Nem retteg a menny fellegétűl, Bár villámlik, dörög. Betöltve éltem hívatása! - A víz sirom hadd ássa, ássa...

Kőszirt leszek neki; Habját, melyet szétzúza bennem, Ijedt, zajongó rendületben A felhőkig veti.

S lész a hab is, mely rám özönlék, Hogy elrejtsen: - felőlem emlék! Vész, bíz ha szendereg, Vagy foly köztük szilaj csatázás,

Örökre zeng itt a kiáltás. Halandók, merjetek!