Szép Erdélyországban... ah mi busító van, Mi szívetszaggató fájdalom e szóban! Magyar hazánk bájos Tündér Ilonája! Gyászos fekete lett arany fürtid szála.
Zúgó szél képében, ha felkerekedik: Elmegyen bánatunk magasló bércedig; S magas bérceiden nyögve törik széjjel: Jó éjszakát magyar, jó éjszakát székely!
Szép Erdélyországban gyászos idők járnak, Piros vér harmatja a fűnek, virágnak; Kik ezelőtt békés szomszédságban éltek: Egymást tűzzel-vassal pusztítják a népek.
Inség, könyhullatás a belhad gyümölcse, Nincs aki napjait szorongva ne töltse; Csak aki a csaták kétes utát járja: A katonának van néha jó órája.
Egy oláh falunak három huszár vágtat, Mind a három torka kegyetlen kiszáradt; S imígy gondolkodnak: a lovat valami Pincegátor előtt meg kén akasztani!
Lemenő-félben volt már az égen a nap, Hogy vitézeink a faluba toppannak; Gyanakszik, fél a nép s bámul a jötteken, S nyelvöket sem érti, az a veszedelem!
A biró sejté egy kicsinyt a magyar szót, A szóló oldalán kiváltkép ha kard volt; S a mi huszáraink érthetőn beszélnek: Abrakot a lónak, bort az emberének!
A biró hajlongott, tipegett nagy lomhán, Egy-két nyakatekert magyar szót morogván, Fejével, kezével intett, mutogatott: Hogy menjenek hozzá, minden készen van ott.
És házánál talpra állott minden lélek, Mivel a huszártól rettentően féltek; A fáradt lovaknak volt abrak meg széna, Csürkig állott benne a Szellő, a Héja.
De még odaben volt ám egyszer a nagyja, Vendégit a bíró szívesen fogadja! És eléjök annyi bort, pecsenyét raknak, Hogy elég lett volna fél huszár-századnak.
Tetszik a mulatság, - a kancsó fogy, telik... De a jó bornál is jobban tetszik nekik A biró szép lánya, - piros az orcája, S két szeme a szikrát, mint a tűzkő hányja.
Áldom az Istened, édes gyöngyvirágom! Hol termettél ezen a görbe országon? Jer velünk! - elélünk együtt olyan szépen, Hogy az angyalok is kacagják az égben!
A lány hallgatta, bár nem érté a nyelvet, De a szív jó tolmács, az mindent megfejtett; Elpirult egy kicsit, - s piros szélű szája Egyet mosolyodott a három huszárra.
A szép nyalka fiúk neki is tetszének... Istenem, beh mások az oláh legények! Lomposok, cammogók, mint egy öreg medve, - E meg mintha mindjárt szárnyra kerekedne...
A leánynak mégis nem tetszett egy dolog: Hogy zsugori apja most ugy sürög-forog; Hogy oly pocséklást tesz zab, széna és borral, - S gondolkodott: vajjon magában mit forral?
Elég az hozzá, hogy nyomára jött szépen: Mikép álompor van az apja kezében; Azt is tudta már most, miért küldték neki... S kész volt a három szép huszárt megmenteni.
És addig sompolygott, motozott, míg végre Szitált hamut tett az álompor helyére; S könnyűlt szívvel nézte, hogy furfangos apja Vendégit ugyancsak éteti, itatja.
A mulatság közben setét lett egészen, Csapatja várta a három huszárt régen, - Mivel ugy volt a szó, hogy ha meg nem térnek: Bajuk van... s a többi rontson a helységnek.
Hanem hisz annak sem volna jól a dolga, Ki a tölt kancsónál ilyesre gondolna! Vitézink mulattak, - s az ilyen jó gazdát A csillagos égnél feljebb magasztalták.
Egyik a csákóját nyomta a fejébe, Hogy csak-ugy nyult belé a vén oláh képe; Nézd csak az öregből milyen huszár lenne...! Ránéztek... s rettentő kacaj lett egyszerre.
Másik a hat vágást csinálta meg, - kardján A csorbát s vérfoltot büszkén mutogatván: Hajtogatta vasát, mintha káva volna, S rémséges dolgokat beszélt elő róla.
Ittak... ittak... de az öreg utóljára, Rátekergőzvén a jó bor a lábára: Ültében elaludt, - s pajkos katonák Hogy menjen feküdni, az ajtón kitolták,
S csak a kellett neki, - alighogy kilépett: - Mert hisz a vén róka épen nem volt részeg, - Elvegyíté a port egy jó kancsó borban, - S hogy isszák, örömmel leste alattomban.
Tudta már a dolgot a fél falu népe, S készen volt a biró minden intésére; Kiváncsian várván, hogy a nehéz álom Mikor vesz már erőt a három huszáron.
Megszólalt pedig már a kakas éjfélre, - Most a hasítékon a biró benéze Meglátni a huszárt: hogyan szédül, kábul... - De azok danoltak torkuk szakadtábul.
Megcsóválta fejét - s darab idő mulva Lábujjhegyen eljött hallgatózni újra; A nóta már nem szólt, - de még beszélgettek, Nagy boszúságára a kaján öregnek.
Midőn harmadszor jött, tetszett már a hajnal, A huszárok lova enni kért nagy zajjal; Soká fülelt, - s minden volt nagy csendességben, S gondolta: no már most egy lélek sincs ébren!
Mert szokása az a bús magyar kedélynek: Hogy a bor közt gyakran elhallgat, elmélyed. Ült a három huszár... a végig gyúlt mécsbe, Mint egy élő bálvány, meredt szemmel nézve...
Az öreg benyitá az ajtót csendesen... S rögtön felrezzentek vitézink a neszen, Hahó öreg gazda! igazodj csak elő...! Ha már kitisztultál, jer kezdd újra elől!
És kezébe nyomták a rettentő kancsót, Itatták erővel, szabadulás nem volt, - Birónk tátogott, mint a vízbe fult csirke, A hamus bortól s az irtózástól szinte...
Mig ezek így folytak, kiviradt egészen, S rémületes lárma támadt a helységben, Hova nagy robajjal ront egy huszár-század, Kérvén az elfogott, megölt cimborákat.
Hol nincsen áruló? mindjárt volt ki szóla: Jaj ne bántsatok! én nem tehetek róla! Altatót adtak be a birónál nékik, Én nem is tudtam, hogy viradtig kivégzik.
Viradtig kivégzik?... ejnye aki áldott... Majd adunk mi nektek kutya-mulatságot... Zsivány birátok is, tudom, azt a percet Megátkozza, melyben a világra termett!
Most a bősz csapat a biró-házhoz nyargal, Lángoló boszúval és villogó karddal; De im kit látnak ott? az udvar közepén Hajadon-fővel áll a három víg legény.
Hogy világos van, azt látták mind a hárman, Csak a felett voltak bizonytalanságban: Hajnal-csillag-e az, vagy a nap az égen, Amely szemeikbe nevet olyan szépen?
Hé pajtás, éltek-e, vagy már meghaltatok? Hisz a falu végén azt mondták rólatok: Hogy láb alól ez a biró eltétetett... De hisz akkor el is bántunk vón mi velek!
Micsoda? A biró? a mi kedves gazdánk? Hej csak mindig ilyen emberre akadnánk! Mond a három huszár, s azzal neki esett: Ölelte, csókolta a rémült öreget.
Erre a lováról a többi is leszálla, Meleg lett ismét a vén biró konyhája; Keservesen nézte: mint fogy széna, abrak S boros hordójában van dolga a csapnak.
Szép leánya pedig örvendett lelkébe’: Hogy roszabb nem lett a gonosz tréfa vége; De neheztelt egy-két pajkosabb huszárra, Ki erővel csókot nyomott az ajkára.
Hogy jól ettek, ittak, szedték a sátorfát, A három álmost is lovára feltolták; S ezer köszönetet mondván a gazdának, A faluból gyorsan el-kivágtatának.
Nagyot sóhajtott a szép leány utánok, S szemével kisérte, míg csak egyet látott... De az apja, csakhogy meg nem ölte magát: A veszett magyarnak hogy a méreg sem árt.
De bezzeg ő! mindig álmos volt és lomha, Most altatót kapott, szentűl azt gondolva: Ez a hit s a hamu ugy megártott neki, Hogy nem tudták harmadnapig felkölteni.
Cookies on Poetry Cove