Mért nem kötök füzért nevednek?
Dalomban mért nem emlegetlek?
Fa vagyok én: te kis folyóka,
Szerelmeddel reám fonódva;
S mellyel az ég engem megáldott:
Nem ejtek rád egykét virágot!
Hívem ne szólj, midőn utánad
Láttál bujdosni, mint az árnyat,
Midőn e szív alig remélte:
Sajátjának mondhatni végre,
Dalomba voltál szőve, mind csak
Reád utalt virág, hab, csillag;
Örvénnyel küzdve, partra szállva:
Te voltál, csak te, lelkem álma!
Mit mondjak most? elég, ha érzem
Hű karjaid közt üdvösségem!
Mért tudna még epedni vágyam?
Hisz benned mindent feltaláltam!
Ajkam hű csókja homlokodra,
Egy pillantás szemedbe lopva:
Mindent elmond, - mindent megértet
A boldogságról vélem, - véled!