Poprád, te pártos hűtelen folyam! Kinek futásod más országba van, Nagy messze hagyván a szülő hazát, Mikor életet hüs forrása ád!
Hogy nálunk annyi régi bánat él: Köztünk lakozni medred habja fél? Hogy annyi köny hullt szét e jó hazán: Határiból azért futamsz talán!?
Hisz habjaidra, pártos szökevény! Szivárványt ott sem boltoz enyhe fény. Partod füzéről a zengő madár, Mely a szabad légben dalolva jár:
Szárnyára kél, - bús zaj rezzenti el! - Más hont keresni zöngedelmivel. Poprád, te pártos hűtelen folyam! Sugja meg habod, mely gyorsan zuhan,
Hol vette magát a kőszirt-darab, Mely századok elfolyása alatt, Partod mentén megbarnultan hever? - Testvéritől távol löketve el. -
Hegyeskőről beszélj nekünk regét, Ki láttad e vidék történetét, És jól tudod: hogy a bércek felett Pusztúló vár mikép emelkedett?
Im reng a hab... felette enyhe szél, Halljuk, susogló ajka mit regél...?! Csend s pusztaság ült a bércek fokán Őrt álló szirtek ezredes mohán;
Midőn fáradt csapat jött a vidékre; - Mely tűzhelyét vándorlással cserélte A nép hever, - de a vezér soká áll... - Felnőtt fiak hallgatnak oldalánál, -
Vizsgálva a tájt hosszan szótlanul... A zöld hegyet, mely fenn szirtté fajul; Alant a rónát s fénylő folyamot; Határozottan ily szót hallatott:
»Maradjunk meg itt! mert feljebb s alább Kalandozásra nincs kedvem tovább! Tanyát e biztos bércek közt ütünk, Kard és szerencse légyenek velünk!«
Lubló vezér szaván, a fák alatt Megtelepült a hontalan csapat; S kinézvén a sziklák között helyét: Letette Lublóvár alapkövét.
A munka tűzzel folyt; de nem haladt A működő csekély erő miatt, Mely végre a nagy munkán megtörött, Verejték-ejtő küzködés között;
S elbusultában a csapat feje Széthányta azt is, amit épite. A bérci táj legzordonabbika Gonosz léleknek vala birtoka
Barlanglakát, a puszta rengeteg Mélyén, hegyes kőszirt jelölte meg. Ki vészes birtokába tévedett: Bolygó rémektől megkisértetett;
Most hangos sírás és nyögö sóhaj, Majd kelt mögötte harsogó kacaj; Itt bájoló hölggyel találkozott, Ki rögtön síri vázzá változott;
Ott gyászsereg koporsót emele, S részeg násznép találkozott vele. Ezer kápra kép, ezer csábalak Tünék fel és el kurta perc alatt;
S a vándor, száz ut közt bár merre tért; Mindig csak a vészes sziklához ért. Kelvén mérges szidalmak ajakán: Elindult a vezér nagy éjszakán
A lélek birtokába, hogy vele Veszélyes alkuról beszélene. S háromszor megkerülve lakhelyét, Háromszor felkiáltván önnevét:
A barlang átkozott lakója, kék Lángban, a csúcs felett megjelenék. Az ősz vezér szót válta véle és... Meglőn a lélekvesztő frigykötés.
A lélek által, minden éjfelen A munka folyt, láthatlan, hirtelen, Magasan állott már a vár fala, De a vezérnek nyugta nem vala.
Álmatlan tölte hosszu éjeket, Mardosván vádló lelkiösmeret: Fején ősz szálak... vége oly közel... S Hegyeskőnél lelkét igérte el!
Napok mulának s készen áll a vár, Midőn tovább nem birta lelke már Lubló vezérnek a gyötrő tehert, Malomkőként mely bús lelkén hevert.
A kínnal töltött éjek egyikén, A kis csapattól búcsút sem vevén: - Zöldelő fák között mely álla lent, - Kegyes barátok zárdájába ment.
Elmonda mindent és az ősz atyák Bűnvallomását hűn kihallgaták; És szentelt vizzel meghintvén fejét, Ekkép nyugaszták lelkisméretét:
- Bizzál, az Úr kegyelme végtelen! A megtérő bűnösnek megbocsát; Lelked hit és reménység tartsa meg: Itt a gonosz kezét nem tészi rád! -
S Lubló, - ki szőrruhába öltözék A zárda híveül avattaték. Midőn megérté a történetet A rosz lélek - mint rontó fergeteg
Szilaj dühében felzúdult legott, Hogy szerte-dúlná, amit alkotott. Mert hogy lélekzsákmánya veszve lőn: Báná a munkát, melyet érte tőn.
S amely sötét barlangját födte el: Bőszült haragban, zúgva tépte fel Az óriási nagyságú követ, Melyet kétség kivül a várra vet...
De amint a magasban zúgva ment, - Kis újján víve mint könnyű pehelyt A sziklát, - ím a vártoronyba fenn: Szentelt harang kondult meg hirtelen,
Mit a zárdából küldtek szent atyák, Hogy a gonosznak lenne hangja, gát. És úgy lőn, hangja most az átkozott Ellenségnek szörnyű kint okozott;
És a követ rémülten elveté... Hatalma mert örökre törve lőn; A szikla Poprád partihoz lehullt, S ő messze tünék a kék levegőn.
Lublót, az ősz vezért, a zárda szent Falán belől megszállta lelki csend; Élvén bőjt és imádkozás között: Lelkéből a zaj messze költözött;
Isten s magával megbékülve így: Hosszúra terjedt élte végiben, Hitben, nyugodtan, fájdalmatlanúl Elszenderült az Úrban, csendesen.
S a lélek karja melyet épitett: Épen maradt a vár a bérc felett, S Lubló három fiával a sereg Tetsző tájékin telepűle meg.
Mely századoktól megrongáltaték: Ott áll a bércen Lubló vára még; S melyet réműletében a gonosz Lélek csapott hüs Poprád partihoz:
Hegyes kő ott van, mintha fellegek Honából hozta volna fergeteg. -
Cookies on Poetry Cove