Poprád, te pártos hűtelen folyam! Kinek futásod más országba van, Nagy messze hagyván a szülő hazát, Mikor életet hüs forrása ád!
Hogy nálunk annyi régi bánat él: Köztünk lakozni medred habja fél? Hogy annyi köny hullt szét e jó hazán: Határiból azért futamsz talán!?
Hisz habjaidra, pártos szökevény! Szivárványt ott sem boltoz enyhe fény. Partod füzéről a zengő madár, Mely a szabad légben dalolva jár:
Szárnyára kél, - bús zaj rezzenti el! - Más hont keresni zöngedelmivel. Poprád, te pártos hűtelen folyam! Sugja meg habod, mely gyorsan zuhan,
Hol vette magát a kőszirt-darab, Mely századok elfolyása alatt, Partod mentén megbarnultan hever? - Testvéritől távol löketve el. -
Hegyeskőről beszélj nekünk regét, Ki láttad e vidék történetét, És jól tudod: hogy a bércek felett Pusztúló vár mikép emelkedett?
Im reng a hab... felette enyhe szél, Halljuk, susogló ajka mit regél...?! Csend s pusztaság ült a bércek fokán Őrt álló szirtek ezredes mohán;
Midőn fáradt csapat jött a vidékre; - Mely tűzhelyét vándorlással cserélte A nép hever, - de a vezér soká áll... - Felnőtt fiak hallgatnak oldalánál, -
Vizsgálva a tájt hosszan szótlanul... A zöld hegyet, mely fenn szirtté fajul; Alant a rónát s fénylő folyamot; Határozottan ily szót hallatott:
»Maradjunk meg itt! mert feljebb s alább Kalandozásra nincs kedvem tovább! Tanyát e biztos bércek közt ütünk, Kard és szerencse légyenek velünk!«
Lubló lovag volt ez. S a fák alatt, Megtelepült a hontalan csapat; S helyet nézvén a szikláknak felette: Lublóvárnak alapkövét letette.
Éjjel, nappal folyt a nehéz dolog, De csak lassan haladt elő; Lankadt, lankadt, végtére megtörött A működő csekély erő.
A elbúsulván Lubló vezér szive: Széthányta azt is, amit épite. A rengeteg legzordabb tája Gonosz léleknek volt tanyája;
Barlang-lakát sok ezer ölre Felnyúló hegyes szirt jelölte. S azt ki vészes körébe tévedt: Kerülgeté rém és kisértet;
Hangos sírást, nyögő sohajt, Harsány üvöltést halla majd; Itt látott szép mosolygó alakot, Ki rögtön rút csudává változott;
Ott gyászsereg koporsót emele, S részeg násznép találkozott vele. Egyik tünet megy, jő a másik; Száz rém suhog, víjjog, cikázik.
És a vándor, bármely ösvényre tér: Mindig csak a veszélyes szirthez ér. Midőn a föld mély álomba merűl: Fölkel a zord vitéz és egyedűl
A rosz lélekhez mégyen, - hogy vele Veszélyes tervekről beszélene. Lakát háromszor megkerülve, Kiáltott s midőn nem is vélte még:
A barlang átkozott lakója Kék lángban a csúcson megjelenék; ‘Építsd fel váram... »Add lelked nékem...!«
S megszáradt a vér A frigykötésen. A vár épült könnyű munkával, Minden éjjel a lélek által,
Szilárd- s magasan állott már fala, De a vezérnek nyugta nem vala! Álmatlan tölte hosszu éjeket, Mardosván vádló lelkiösmeret...
Vén már! - meghalhat holnap vagy ma, S Hegyeskőnél lelkét eladta...! Kevés nap mulva készen volt a vár; - Hanem Lubló tovább nem birta már
Azt a tehert, mely malomkő gyanánt Lelkén, testén megfeküdt egyaránt. Egy kinnal töltött napnak éjjelén, A kis csapattól búcsút sem vevén:
Kegyes barátok zárdájába ment, - Zöldelő fák között mely álla lent, - Elmonda mindent, és az ősz atyák Bünvallomását hün kihallgaták,
És szentelt vizzel meghintvén fejét: Kibékiték lelkiösméretét. - Bizzál! az Ur kegyelme végtelen! A megtérő bünösnek megbocsát...;
Lelked hit és reménység tartsa meg, Itt a gonosz kezét nem nyujtja rád! - S Lubló a szent atyák szavába híve: Szőrköntösben leve a zárda híve.
Midőn megérté a történetet: A rosz lélek dühében reszketett. Fölkelt, szétdulni, amit alkotott, Hogy lásson helyén pusztulást, romot.
Mert hogy lélek-zsákmánya vesztve lőn: Báná a munkát, melyet érte tőn. Barlangjánál amely nyulott az égre: Bőszült dühében a sziklát feltépte,
Hogy a magasból azt a várra vetvén: Halom legyen a benne vesztek testén. És végrehajtja, mit magában feltett, Ujján vivén a sziklát, mint a pelyhet;
Hanem a vár tornyából csengő szóval Szentelt harang az éj felén megszólal; A zárdából küldték a szent atyák, Hogy a gonosznak lenne hangja gát;
S ugy lett. A követ rögtön elveté... Mert ereje az által törve lőn; A szirt a Poprád partjára esett, - - S ő messze tűnt az éji levegőn. -
Kibékülvén Istennel és magával, A szent ösvényen, melyet követe: Az agg Lubló nyugton várá, hogy egyszer Megkéri lelkét az Ur követe.
A nép, melyet ide vezérle régen: Megtelepült a regényes vidéken; S a várban, mely műve volt a gonosznak, Fiai mindvégig békén lakoztak.
Mely az időtől megrongáltaték: Ott áll a bércen Lubló vára még. S melyet réműletében a gonosz Lecsapott a hüs Poprád partihoz...
A kő ott van, - mint amit a borúlat, Zugó szelek szárnyán, a földre hullat.
Cookies on Poetry Cove