Jó előre óvást tészek, Hogy amit most elbeszélek, Nem én költöm...! Ez megtörtént az alföldön,
Annak egyik falujában, Valójában! Idején a nyájas estnek, Férj s feleség beszélgettek;
S az ablakba könyökölvén: A természet nyílott könyvén, Mely tudomány- s bájjal gazdag, Lélek és szem elmulattak.
A nap már-már hunyni szállott S a homokos pusztaságot Árnyék-csíkkal betarkázván Pihenést lelt ágyas házán.
Melyek kisérték nyugotra: Lángot kap a felhők fodra. Közbe’ csendes szellő kél fel, Enyeleg fű- s falevéllel,
Föld vetését hajtja... hajtja... Mintha lábbal futna rajta. Fürj s tücsök szól, - a tó népe Szörnyű dallást viszen végbe!
Majd a nádas zúdúl, rendűl, Vad madár kél seregestűl És kerengve, kiabálva Csap a szomszéd láp tavába.
Most a pár nagy hangos szót hall, - A daru jár ilyen szóval; És csakugyan nem sokára Népes folt jön a határra;
Szeme csügg a köles-táblán... S mindig lentebb, lentebb szállván, Nincs bajára teste súlya, Szárnya nyitva, és kirúgja
Hosszú lábát jóelőre S ütés nélkül ér a földre. Ott, az ízes gyenge sásban, Emelt nyakkal, katonásan
Még sokáig álldogálnak, Úgy esnek a lakomának: De valamely zajra, neszre Felriadnak, szállva messze...
Alig néhány marad hátra, Az éhese, vagy a bátra. És szól a férj, csak hogy szóljon, - (Sokszor vagyunk ilyenmódon),
Szólt, ami jött nem gyanitván, ,Mind elszállott... kettő híján’ S a nő, üzni kész a dolgot: »Csak eggyel több, mint te mondod«;
,Benne nincs hasznom, se károm; Hanem kettő’ - »Három! három!« ,Jó, jó! mond a férj nevetve. De a nőnek semmi kedve;
Duzzog és élt ad szavának, »Én se vagyok még talán vak!« És tovább foly, - szó kél szóra, Szele pernyét, szikrát szórva;
Perpatvar lesz a beszédbül, Semmiségen nagy vár épül... Omló könnyé válik végre Az asszonynak búja, mérge;
S nagy szó tölti be a házat: »Mily zsarnokság, mily gyalázat: Nyomorunknak nincsen mása... Mit szemünk lát, azt se lássa!
Lázadás: ha kezdenénk mi Gondolkodni, tudni, vélni... A nők rabnők, árnyak, semmik... Jogaikat, jaj, ha sejtik!«
Míg a szív fájdalmat érez S foly a köny, szó: késő éj lesz, Fátyolával bétakargat Eget, földet, síkot, darvat
És újító csendes álom Nehezűl a szempillákon: A kis nőszobában addig Ég a mécses, ég viradatig;
S lát az úr, hogy reggel ébred, Rémült arcu szolga-népet, Ez jéggel fut, az theát hoz... ,Nos, mi baj van?’ - »Hát az asszony...
Nem hittük, hogy felviradjon«... Rohan most a férj az ágyhoz, S csakugyan... kit simogat, kér: Felesége rá sem ösmér!
Szeme kiholt és aljáról A fekete szivárvány szól... Mintha rózsát hő leforráz: Leveré nagy rohamos láz,
Ere gyorsan hajtva, lüktet... ...Fut az orvos mindenünnet; Valamennyi tudós képpel S farkas-szemet nézve, kémlel;
Tudományát tapogatja: Mikép lenne foganatja? Hogy a beteg nincs magánál S bonyolult baj, annyi már áll;
Nő-betegség, most és hajdan Vannak, voltak ilyen bajban: Nem kell benne ital, étel, Foly kevés szó, nagy nyögéssel.
Ír, csep, thé - sok drága holmi Kezdi a bajt ostromolni, A gyógytár miatta szorgos. Sürög, forog számos orvos,
Mondva szóval, írva könyvbűl... De a beteg mégse könnyűl, Inkább minden pillanattal Rosszabbúl van, - tán meg is hal!
Nagy a férjnek búja, féltvén, Ül szüntelen ágya szélén... S ajkáról a sóhaj száll ott: ,Oh mikor lesz gyógyulásod!’
S felel a nő, hangja gyönge: »Egészségem vissza-jönne, Meggyógyulnék... ha... akarnád...« Csók szakasztja félbe hangját;
,Mit tegyek! szólj gyöngyvirágom...!’ »No hát... hány a daru...! három...?« ,Igen, igen? annyi, annyi!’ Kész most mindent rája hagyni;
Bár az kérdésül marad fenn: Érté-e a dolgot vagy sem? És mi történt? rendkivüli: Kezd a labdacs kirepűlni...
Balzsam, ír, a földre loccsan. Láznak, görcsnek vége gyorsan; Jó volt a nő éje, álma... Talán fel is kelne már ma...
És fel is kelt, fel is lábad, - E rózsás arc volt-e sápadt? Hamis, kicsi, édes ajkán Mosolygás ül, - vidor, pajzán;
S még azt is megtudhatjátok, Hogy boldogság lakik nálok; Senki sem sír, nem kocódik, De - három a daru holtig!
Cookies on Poetry Cove