HARANGSZÓ.

Mint a vidéket, csendes hajnalon Csengő harangnak halk szózatja: Merengő lelkem egy szent buzgalom Titkos hatalma általhatja.

Tisztábban csendül a harangszó Hajnalszellőben, harmaton: Sohajts keblem! szemem könyűt ejts! Tisztán zendűlj dalom!

Teremtő Isten! hová tekintsek, Hol ne lássam hatalmadat? A fényes napban, a porszemben Te megdicsőitéd magad!

Égen és földön mindenütt Dicsőséged láng-fénye süt. Bámultam a végetlen tengert, S fűszálon függő harmatot,

Hozzám a búsult menny dörgése, S a méhedongás elhatott. Néztem a volkán égő poklába, A fénybogárkát símogattam;

Hallám a vihar szárnyát zúgni, S az ért kalászt zizegni halkan... S - teremtő Isten! földön-égen, Léted kiáltá minden nékem!

Hatalmas felség, atyám, Istenem! Dicsőségedet engedd zengenem! Ki keblem, mint hárfát, felhúrozád: Hadd, hogy éneke zengjen vissza rád!

Szivem nem tanulta a dalt s éneket, Mint a madárral az vele született; S ha sárgult lombon a madár meghal: Hová, hová lesz az elzengett dal...?

Hol vettem én e hárfa hangjait, - Mely vigasztal, megkönnyít, boldogít? - Szent újjad irta azt hatalmasan, Lelkem, dalom hazája égbe’ van.

Elzengnek énekim... s mig meghalok: Megvárnak engem a mennyben azok! Volnék bár oly nagy, oly magas, Hogy messze csillagok felett

Hordozám büszke fejemet, Hová nem ér a szél, a sas: Nagyságom földön és az égen Gondviselésed tartaná fenn.

Volnék bár oly kicsiny, parányi, Hogy a sziklák apró mohában Eltévelyedném, mint a vándor Kietlen rengeteg-homályban:

Tudna, látna gondviselésed; Atyám, bölcs Isten, hála néked! A kétkedés, e barna denevér, Hozzám jöve s szárnyára vett;

Földet, tengert bejára vélem, S felhőkön túl emelkedett; Most zúgó örvénynek felette Függtünk, mint a sirály;

Majd tapogatva tévelyegtünk Hideg barlang homályinál... De elfáradtam, s visszavágytam én Csendes lakodba, égi hit!

Csendes lakodnak tűzhelyénél A béke lángja melegit. Bányász vagyok, Kincset keresve nyugtalan,

Pályám nehéz, A kincs mélyen, s eldugva van. Világosító bányamécsem, Ne aludjál ki, oh remény!

S mely a lopók kezére nem jut: A kincset megtalálom én! Miként a tenger mindenfelől Körülfogja a szigetet:

Körülfogod te a világot, Isten, legtisztább szeretet! Ha a szigetből kiindulok: Mindenfelől csak vízbe lépek,

Égen, földön szerelmed érzik Ezer világok, teremtések! Mély kútfeje a szeretetnek! Legyek hasonlatos hozzád!

Te tenger vagy: harmatcsepp legyek én, Mely tisztán fénylik a fa levelén, Enyhűlést hoz, és áldást ád! Adtál fájdalmat, oh Uram! gyakorta

Könnyel áztatom nyoszolyám! Sok ellenségim csúfolnak, gyülölnek, Szeretetlenűl törve rám... Jól tetted, hogy fájdalmat adtál,

Hogy bút küldél a bú helyérűl: Lelkem, könyűimnek vizében, Mint a gyolcs megtisztúl, fehérűl! Föl hát, csak bántsatok!

Próbáljatok meg emberek! Ezzel csak boldogságot adtok: Mert nektek én - megengedek! Harangoznak... menjünk az Úr házába!

Oh hívek, jertek, jertek el! A jobb élet előérzelme hat meg, Ha sok nép együtt énekel; Arany tenger van a mennyégben,

Szent tengere az énekeknek; Arany patak mi énekünk, Rengő hullámai velünk Mennybe folynak, mennybe sietnek.

Mint a madár nyert gyors szárnyakat: Lelkem szárnya szabad akarat; Tudom: kelet felől korány, Nyugatra éj vagyon,

Északra fagy, meleg hon délre. Lelkem akármelyik vidékre Repülhet szabadon! Halkan járjatok, ne beszéljetek...

Hadd nyúgodjék a haldokló beteg! Imé a természet halálra vál, Eltépett, sárgult koszorúinál; Lehullt fájáról a zöld lombozat,

Mi ünnepélyes fájó pillanat...! Terebély fádon, oh lét és idő! Levélként emberek milljója nő; Ott együtt lakik az ősz és tavasz,

Ez a levél hull, most zöldül ki az. Ágaidról az elmúlás szele Ha fog fuvallni le...? A temetőbe ki...! barátomat

Látogatom meg a sírhant alatt. Ha meleg-e még ajka, kebele? Oly régen nem beszéltem már vele! Leülök a puszta sirhalmon,

S mit beszél a csend... hallom, hallom! Én a hant felett, ő a hant alatt, Úgy kibeszéltem véle magamat...! Igen, igen! vágy és emlékezet

Nyelvén, az élő a holttal beszél; A vándor darvat vágya elviszi Kiesb hazába, hol nem éri tél. Üdvöz légy, uj életnek vágya!

Te biztos úti levelem: Utánad én a jobb világot Tudom, hogy meglelem...! Mi szép a mennybolt éjszaka!

Mi szépen ragyog csillaga! Oh melyikben lelek hazát, Ha majd szívütésim megállnak, S nyugodtan mondok a világnak

Jó éjszakát... jó éjszakát...?! Miként az esthajnal csendében Zengő harangszó halkan elhal; Halkan elhalt, elzengett a dal...

De a buzgó dalnok lelkében, Mint a harang múló szózatja: Zengelmét még viszhangoztatja.