Hull a levél... a tarlott őszi tájak Szebb napjaikra nézni intenek; Szeretetben kik vélünk egy valának: Feledjük-e, midőn már nincsenek?!
Jertek, jertek! s hulló lomb közepett Üljünk meg a bús emlék-ünnepet! Ugy elmerül szivünk a földiekben...! Hű lenni a méltó búhoz nem ért;
Oh, a fátyol mi könnyen hátralebben, Melyet köténk az elveszettekért! Hogy sirjokon mécs, szemükben köny ég Legyen ez a nap az övék... övék...!
Mienk is ez! emlékben, fájdalomban Ugyan mienk! kik élvén hányatunk! - Csak addig zúg a lomb, mig a galyon van, - A holtaknál nincs a mi bánatunk!
De jól van így...! a búban, könyeken: Kiért bú s köny van, nekünk megjelen! Itt a szülő, hű karjai kitárvák, A szeretett férj haza látogat!
Ne sirjatok, szegény rongyfedte árvák! Ifjú özvegy, vetkezd le gyászodat! Kis magzatim! hát visszatértetek...? Oh mint vérzett, fájt szívem értetek!
A hős ifjú koszorúval, sebekkel, A test-halomból délcegen kilép; Jön a testvér, barát s a mátka; felkel Ki elveszett, s nem tudni hol? mikép?
Meghalni a sors akit hova vitt: Föld és tenger kiadja holtait. Körülfognak vigasztaló beszéddel: A cél, az út mind egymáshoz vezet!
Nem foszlik még az ábránd rajza széjjel, S erős hit ver szivünkben gyökeret. Mint a virág kelyhébe’ titkosan, Illat s szirom közt a gyümölcs fogan.
S enyhűl a bú, szivünk nem nyomja kétség, Mi jól értünk az elhunytak felől! Az örömért, mely vélök érte végét: Örökségünk remény, remény te löl!
A téli napnak, - távol szertelen, - Melege megfogy, tündöklése nem! A hűségnek nem veszhet el jutalma, S szivnek, kit a sors összevissza-zúz;
Pálmánkért a hit menny felé utalva: Nem lenne csak sirunkig kalauz? A vágy jobbat lel, mert jobbat keres; Még ez a köny is szebb létért kezes!
Pihenjetek hát hívek, jók, szerettek! S kiknek a föld keservvel fizete; Hull a levél... de az emlékezetnek Örök-zölden mosolyog ligete.
Hull a levél... alvó félben az élet... Boldog, boldog... ki tudja, még se félhet! S a halál és pusztulás közepett: Uj életnek szentelhet ünnepet!
Cookies on Poetry Cove