Halmon állok, tekintetem Legel távol mezőkön; Ugy tetszik ott vagyok megint: Patak, rét, sík előjön.
És mintha színám illatát. Szellője rám fuvalna... Ez a halom, hol én állok, Az emlékezés halma.
Nagy erdőség terjed köztünk. Hátam megett az évek, Mióta e tájt elhagyám: Nagy erdővé növének.
És mig tovább, tovább jövök, Összébb borúl az ága, Takarván a szép sik mezőt Mindinkább köd- s homályba.
De még a fák s bokrok között Egész addig kilátok: Hol a játszó gyermek körűl Pillangók és virágok.
Mosolygó menny, szép gyermekarc, Repeső sziv, virág, dal: Miért is nem kisértek a Földi pályán ti által?!
Ah! a játék hamar kihull Az ifjoncnak kezébül; Fényes, tündér világba lép, Mely álmain felépül.
Sápadt az arc, a sziv dobog, Mégis szebb lett az élet: Csillag s zene, szellő s patak Új értelmet nyerének.
És folynak a sziv napjai Izgalmasan, de szépen; Csalódásban ha lész beteg: Meggyógyul a reményben.
S reá, kétség s küzdés között, Amellyel vítt s csatázott: A szerelem szövétneke Hint meleget, világot.
S eddig van az élet csupán; Mi később jő utána: A szép, de mult időknek az Csak viszhangja, csak árnya.
Remélő sziv, hivő kebel, Az ifjuság zajával: Miért is nem kisértek a Földi pályán ti által?
Mi ér az, hogy fölébb juték, És tágult láthatárom? Hogy lássam a távol mezőt, Ha látnom kell kopáron!
Mit a fénykör, mellyel magát A büszke ész ruházza? Ha oda van ábránd, remény, Az élet s sziv zománca!
Édes, könnyü csalódás a Boldogságnak nagy titka; Boritva van lágy zöld mohval, A zord kemény kőszikla.
De az élet hideg, kopasz Valóságot mutat csak; S a sziv a mult felé fordul, Hol könnyülhet, mulathat.
Csak akkor lel vigasztalást Lelkem, ha néz felétek: - Honnan régen elköltözém - Távol kéklő vidékek!
Bár a nap ott ragyogna rám, Szellőd felém fuvalván... De messziről látlak csupán, Az emlékezés halmán.
Cookies on Poetry Cove