Hallgass, hallgass, elkésett dal, Szebb napoknak képe, társa! Lomb, virág ha tégedet hall, Még fájóbb lesz kimulása.
Hallgass, hallgass, elkésett vágy, Ne vérezd a szivet jobban! Kit remény, kedv, minden elhágy: Hadd veszítsen megnyugodtan!
Bús a tájék hervadáskor... Ugy elnémult a dalos had! Hegy-völgyön a tündér sátor Ki hitte, hogy igy leroskad!
Ki hitte, hogy haloványon Huny le a szép csillag fénye? S szép reménység, boldog álom: Fájdalommá válik végre?
Zaklató vágy, néked éltem! Keblem égett s el nem hamvadt; Elhagyattad jókor vélem Az őstelket, a nyugalmat!
Magas szirten vérzéd lábam, Majd a mély tengerre űztél! Nem hagyál a palotában, Nem hagyál a pásztor-tűznél!
Nyertem szivet, boldogságot, S oda hagytam, oda, érted! Kór szivem gyógyulni vágyott, S tudva szíttam édes mérged!
Im! lassúlunk mind a ketten...! Aggott sólyom, vedlett szárnnya Repült bár a fellegekben: Csak a szomszéd fáig szárnyal.
Boldog tájak! nyugodalmas Hűség karja... tűzhely lángja! Erőtlen vágy, hallgass, hallgass! Lelkem a mult vérzi, bántja!
Tört virághoz, hullt levélhez A nyájas dal hasztalan szól... Szivem is csak betegebb lesz A mosolygó gondolattól!
Oh csak vissza, vissza térne A szép nyárnak fénye, lombja! Ború gyűlne bár az égre, Mely szélvészben lángját ontja.
Hah, csak bírna! szállna véled, Oh vágy, e szív kénye-kedvén! S magam ismét a nagy élet Zajgó hullámára vetném!
Cookies on Poetry Cove